Év végi hálaadó szentmisére gyűltünk össze. S ez alkalommal, a szentmise első olvasmányának, első, négy szavas mondatát szeretném kiragadni, s fölötte elgondolkodni, melyet szent János apostol első leveléből vettünk. „Itt az utolsó óra!”- írja az apostol.
Milyen jó lenne, ha e rövid mondat sokkolna bennünket, ha segítene rádöbbenteni a valóságra, ha segítene elgondolkodni életünk dolgainak igazi állásán, a soha vissza nem térő idő múlásán.
Mert az idő Istentől jövő ajándék, ezért fontos számunkra az a kérdés, hogyan viszonyulunk hozzá? Az esztendő utolsó napja alkalmas idő arra, hogy egy pillanatra megálljunk, visszatekintsünk és őszintén mérlegeljünk: mi volt jó és mi volt rossz az életünkben, életvitelünkben, Isten és embertársainkkal való kapcsolatunkban? Milyen megvalósításoknak örülhetünk, és miért kell bocsánatot kérnünk Istentől valamint embertársainktól? Milyen szavakkal és tettekkel szolgáltuk Isten nagyobb dicsőségét és embertársaink lelki üdvét, vagy melyek voltak azok a szavak és tettek, amelyeknek kivitelezésekor figyelmen kívül hagytuk Krisztus tanítását és fájdalmat okoztunk, ártottunk velük embertársainknak?
Különösképpen jó alkalom lesz erre az őszinte lelkiismeret vizsgálatra a szentmise befejeztével tartandó rövid szentségimádás, hogy mindezt az Oltáriszentségben jelenlévő, a szíveket, veséket ismerő, s vizsgáló Jézus előtt tegyük meg. Nem feledve Szent János apostol és evangélista szavait:
„Már eddig is sok antikrisztus lépett föl. Ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk kerültek ki, de nem tartoztak közénk. Ha közénk tartoztak volna, velünk maradtak volna. De rajtuk kellett nyilvánvalóvá lennie, hogy nem mindenki tartozik közénk… Nem azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot, hanem azért, mert ismeritek; és azt is tudjátok, hogy semmiféle hazugság nem származik az igazságból.” (1Jn 2,18-21)
Az utolsó óra krízis és ajándék egyszerre, benne rejlik az élet paradoxona: a múló idő fájdalma és a jövő reménysége. Hálásak lehetünk, hogy Isten ezekben az utolsó órákban is velünk van.
A múló időnek isteni rendeltetése van; a múló földi létet talentumként bízta ránk, ajándékozta nekünk Isten, hogy „éljünk vele", hogy valódi kincseket, értékeket gyűjtsünk általa, hogy Isten nagyobb dicsőségét és embertársaink lelki üdvét szolgáljuk általa. Ezért kell bölcsen felhasználni múló napjainkat, jól gazdálkodni velük, mert az elmulasztott alkalmak soha többé nem hozhatók vissza.
Lám, ebben az évben is itt az utolsó óra. Ezen már fűhöz-fához való kapkodásunk sem segít, nem változtat. Emberfia nem fordíthatja vissza az „idő kerekét": íme, itt az utolsó óra!
Belém, belénk sajdul fájdalma: be jó lenne újra kezdeni, elölről mindent, amit elrontottunk. De nem lehet. Pedig annyi mindent másképp csinálhatnánk. Túlságosan odakötöttük magunkat, életünket a hiábavaló, sőt olykor az ártalmas dolgokhoz. Ismét betöltötték, lefoglalták, felélték mindennapjainkat.
Veszélyesen odagyökereztünk a mulandó, „földi dolgokhoz”, s nem maradt időnk – csak oly kevés – az Istennel való kapcsolatunk elmélyítésére, a lelkiekre, a jóra, a családom tagjaira, a másik emberre.
Nem gondoltunk az utolsó órára. Kincseket gyűjtöttünk, még az utolsó napokban is, de milyeneket? Tékozló gyermekeknek bizonyultunk újra: kipergett, elfolyt ujjaink között az Isten által adott drága idő aranya.
Most már komolyabban vennénk a maradandó dolgokat, az igazi kincseket! Nem felednénk a hiábavalóságok utáni hajszában ezt a közelgő utolsó órát! De most már késő.
Itt az utolsó óra. Ekkor hajol közel hozzánk – tékozló gyermekeihez – az irgalmas Atya, Aki kezdettől fogva velünk volt! Aki az elmúló esztendő utolsó órájában eszmélő, őszinte bűnbánó, megtérő gyermekét sem tagadja meg, mert szeret.
Nem, Ő sem fordítja vissza az idő kerekét; nem íratja velünk újra az óesztendőt. Azt elkerülhetetlenül, visszavonhatatlanul le kell írnunk! Át kell adnunk az elmúlásnak.
De amint elmerül az idő végtelen tengerében, életünk egén felragyog egy újév ígérete. A szilveszterest – az utolsó óra – komor sötétjéből, lassan feldereng egy új nap hajnala, mint az újesztendő ígérete. Tiszta, fehér lapként, melyet – az előző évek tanulságaival gazdagodva – nekünk kell majd teleírnunk. Mert, ahogy az Omega együttes, „Az utolsó óra” című dalában énekelte, 1982-ben:
Milyen jó lenne, ha e rövid mondat sokkolna bennünket, ha segítene rádöbbenteni a valóságra, ha segítene elgondolkodni életünk dolgainak igazi állásán, a soha vissza nem térő idő múlásán.
Mert az idő Istentől jövő ajándék, ezért fontos számunkra az a kérdés, hogyan viszonyulunk hozzá? Az esztendő utolsó napja alkalmas idő arra, hogy egy pillanatra megálljunk, visszatekintsünk és őszintén mérlegeljünk: mi volt jó és mi volt rossz az életünkben, életvitelünkben, Isten és embertársainkkal való kapcsolatunkban? Milyen megvalósításoknak örülhetünk, és miért kell bocsánatot kérnünk Istentől valamint embertársainktól? Milyen szavakkal és tettekkel szolgáltuk Isten nagyobb dicsőségét és embertársaink lelki üdvét, vagy melyek voltak azok a szavak és tettek, amelyeknek kivitelezésekor figyelmen kívül hagytuk Krisztus tanítását és fájdalmat okoztunk, ártottunk velük embertársainknak?
Különösképpen jó alkalom lesz erre az őszinte lelkiismeret vizsgálatra a szentmise befejeztével tartandó rövid szentségimádás, hogy mindezt az Oltáriszentségben jelenlévő, a szíveket, veséket ismerő, s vizsgáló Jézus előtt tegyük meg. Nem feledve Szent János apostol és evangélista szavait:
„Már eddig is sok antikrisztus lépett föl. Ebből tudjuk, hogy itt az utolsó óra. Közülünk kerültek ki, de nem tartoztak közénk. Ha közénk tartoztak volna, velünk maradtak volna. De rajtuk kellett nyilvánvalóvá lennie, hogy nem mindenki tartozik közénk… Nem azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot, hanem azért, mert ismeritek; és azt is tudjátok, hogy semmiféle hazugság nem származik az igazságból.” (1Jn 2,18-21)
Az utolsó óra krízis és ajándék egyszerre, benne rejlik az élet paradoxona: a múló idő fájdalma és a jövő reménysége. Hálásak lehetünk, hogy Isten ezekben az utolsó órákban is velünk van.
A múló időnek isteni rendeltetése van; a múló földi létet talentumként bízta ránk, ajándékozta nekünk Isten, hogy „éljünk vele", hogy valódi kincseket, értékeket gyűjtsünk általa, hogy Isten nagyobb dicsőségét és embertársaink lelki üdvét szolgáljuk általa. Ezért kell bölcsen felhasználni múló napjainkat, jól gazdálkodni velük, mert az elmulasztott alkalmak soha többé nem hozhatók vissza.
Lám, ebben az évben is itt az utolsó óra. Ezen már fűhöz-fához való kapkodásunk sem segít, nem változtat. Emberfia nem fordíthatja vissza az „idő kerekét": íme, itt az utolsó óra!
Belém, belénk sajdul fájdalma: be jó lenne újra kezdeni, elölről mindent, amit elrontottunk. De nem lehet. Pedig annyi mindent másképp csinálhatnánk. Túlságosan odakötöttük magunkat, életünket a hiábavaló, sőt olykor az ártalmas dolgokhoz. Ismét betöltötték, lefoglalták, felélték mindennapjainkat.
Veszélyesen odagyökereztünk a mulandó, „földi dolgokhoz”, s nem maradt időnk – csak oly kevés – az Istennel való kapcsolatunk elmélyítésére, a lelkiekre, a jóra, a családom tagjaira, a másik emberre.
Nem gondoltunk az utolsó órára. Kincseket gyűjtöttünk, még az utolsó napokban is, de milyeneket? Tékozló gyermekeknek bizonyultunk újra: kipergett, elfolyt ujjaink között az Isten által adott drága idő aranya.
Most már komolyabban vennénk a maradandó dolgokat, az igazi kincseket! Nem felednénk a hiábavalóságok utáni hajszában ezt a közelgő utolsó órát! De most már késő.
Itt az utolsó óra. Ekkor hajol közel hozzánk – tékozló gyermekeihez – az irgalmas Atya, Aki kezdettől fogva velünk volt! Aki az elmúló esztendő utolsó órájában eszmélő, őszinte bűnbánó, megtérő gyermekét sem tagadja meg, mert szeret.
Nem, Ő sem fordítja vissza az idő kerekét; nem íratja velünk újra az óesztendőt. Azt elkerülhetetlenül, visszavonhatatlanul le kell írnunk! Át kell adnunk az elmúlásnak.
De amint elmerül az idő végtelen tengerében, életünk egén felragyog egy újév ígérete. A szilveszterest – az utolsó óra – komor sötétjéből, lassan feldereng egy új nap hajnala, mint az újesztendő ígérete. Tiszta, fehér lapként, melyet – az előző évek tanulságaival gazdagodva – nekünk kell majd teleírnunk. Mert, ahogy az Omega együttes, „Az utolsó óra” című dalában énekelte, 1982-ben:
„Még van esély
- de külső megváltást ne remélj.
A lámpák fényén túl az örök éj:
Most kell lépned még, hogy élj!
Míg az óra körbejár...
Míg az óra körbejár...
Még hihető,
Hogy nem lesz nagy vihar, ami jő
Hogy megfordul a szél – van idő
A többség jót akar, s ez a fő
Még van idő...
De elkezdődött már a jövő
A kompjuternek tán szíve nő
Az ember égig ér, ha felnő
Míg az óra körbejár...
Míg az óra körbejár...
- de külső megváltást ne remélj.
A lámpák fényén túl az örök éj:
Most kell lépned még, hogy élj!
Míg az óra körbejár...
Míg az óra körbejár...
Még hihető,
Hogy nem lesz nagy vihar, ami jő
Hogy megfordul a szél – van idő
A többség jót akar, s ez a fő
Még van idő...
De elkezdődött már a jövő
A kompjuternek tán szíve nő
Az ember égig ér, ha felnő
Míg az óra körbejár...
Míg az óra körbejár...
Az újév kezdetén, áldott, ígéretes, új lehetőséget kínál fel számunkra, ajándékoz nekünk, a minket szerető Isten, „míg az óra körbe jár”, hogy mi – végre – igazi kincseket gyűjtsünk. Melyeket nem rág meg a moly, nem emészt meg a rozsda, sem a tűz. Hogy végre valóban Isten dicsőségét szolgáljuk, s embertársaink földi boldogulásán és lelki üdvén munkálkodjunk.
Mi, örök kincskeresők, kérjük hát a költővel Reményik Sándorral az Idők Urát: „Ó, Isten, teremts hát a semmiből / Új esztendőt nekünk, / Fehér lapot, hogy írjuk végre rá / Igaz történetünk: / A szeretet s a jóság álmait”.
Mi, örök kincskeresők, kérjük hát a költővel Reményik Sándorral az Idők Urát: „Ó, Isten, teremts hát a semmiből / Új esztendőt nekünk, / Fehér lapot, hogy írjuk végre rá / Igaz történetünk: / A szeretet s a jóság álmait”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése