2020. 07. 25. Papszentelés a Szegedi Dómban

2020. 07. 26. Újmise a Páduai Szent Antal templomban

„Szívünk már most a maradandókhoz ragaszkodjék...” - Évközi 17 vasárnap

Szentírási részek: 1 Kir 3. 5. 7-12 // Róm 8, 28-30 // Mt 13, 44 - 46 

A mai szentírási szakaszok alapgondolatát röviden így fogalmazhatnánk meg: az a boldogság, amelyet Isten az ember számára megálmodott, felbecsülhetetlen érték, óriási kincs, aminek megszerzéséért érdemes minden áldozatot meghozni.

Az ószövetségi olvasmányban (1 Kir 3. 5. 7-12) Salamon király trónra lépése után, imájában nem hosszú életet, vagy evilági gazdagságot kér Istentől, de nem is ellenségeinek halálát kívánja, hanem „éber szívet, hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat”, hogy megértse Isten akaratát, engedelmes lelkületet, hogy teljesíteni is tudja azt. Bölcsességért könyörög, hogy igazságot szolgáltathasson, hogy kellő okossággal vezethesse népét.

A bölcsesség ebben az esetben nem valami furfangosság, nem másokat kijátszó „életművészet”. A bibliai bölcsesség az Istennel való együttgondolkodás, a vele való azonosulás, akaratunk alárendelése Isten akaratának. Mivel Salamon lelki dolgot kér, Isten jutalmul a bölcsesség, az éber szív mellett, gazdagságot, hírnevet és hosszú életet is ad neki.

Salamon kérése megmutatja nekünk, hogy az igazi bölcsesség, az éber szív, az olyan szív, amely meghallgat, érzékeny az igazság hangjára és ezért képes megkülönböztetni a jót a rossztól, és ez többet ér a föld minden összeharácsolt kincsénél, viszont ezt egyedül Isten adhatja meg az őt kérőnek.

Salamon esetében a kérés Izrael, vagyis a nép vezetésére irányul, amelyet Isten üdvözítő tervének kinyilatkoztatására választott ki. Izrael királyának Istennel összhangban kell lennie, hallgatnia kell Szavát, hogy az Úr által kijelölt úton, az igazságosság és béke ösvényein tudja vezetni a népet.

Salamon példája azonban mindenkire érvényes. Lelkiismeretünk lehetővé teszi, hogy „királynak” megfelelő módon cselekedjünk, a jót tegyük és a rosszat elkerüljük. A lelkiismeret képessé tesz bennünket az igazság hangjának meghallására és éber követésére. Azok a személyek, akik vezetői feladatot teljesítenek még nagyobb felelősséggel tartoznak, tehát még inkább szükségük van Isten segítségére.

Viszont mindannyiunknak megvan a maga teendője és felelőssége. Azonban a nem megfelelő gondolkodásmód, mentalitás miatt dolgokat és szívességeket kérünk Istentől, holott életünk és a társadalom életének valódi minősége mindannyiunk lelkiismeretétől, a jó felismerésére és megvalósítására irányuló képességünktől függ, amellyel a békét és az igazságot szolgálhatjuk.

A szentleckében Pál apostol arra a megdöbbentő és varázslatos titokra emlékezik, hogy Istennek nincs más célja az emberrel, mint hogy megdicsőítse, azaz minden álmát felülmúló boldogsággal ajándékozza meg. Viszont Isten célja akkor valósulhat meg, ha az ember az igazi bölcsességgel rendelkezve, törekszik hasonlóvá válni Krisztushoz, ha az ő tanítása szerint él. Mivel Krisztus a szenvedés és a halál által részesült a feltámadásban és a dicsőséges örök életben, a mi életünk is ezen az úton érheti el a teljességét, juthat el végső céljához, az örök boldogságba.

A mai evangéliumi szakasz, az Országról szóló példabeszédekkel Jézusra, a megtestesült Bölcsességre mutat, aki megtanítja az embereknek a mennyek országa meghódításához szükséges bölcsességet. A példabeszédben kifejtett tanítása rendkívül eleven, megrázza a szívet-lelket, és így cselekvésre késztet.

Az Úr Jézus az evangéliumi hasonlatokkal az Isten boldogító jelenlétével egyenértékű mennyek országának felbecsülhetetlen értékéről beszél, és az ezzel kapcsolatos helyes emberi magatartásformákra buzdít.

Jézus a mennyek országát először a szántóföldbe rejtett kincshez hasonlítja. A példabeszédben szereplő ember, aki minden bizonnyal bérli a szántóföldet, ezért amikor megtalálja a kincset, örömében fogja magát, eladja mindenét, amije csak van és megveszi a földet, hogy így a kincs birtokába juthasson.

Hasonló a helyzet a mennyek országát megtaláló ember esetében is. Aki fölfedezi ezt az országot, az Istennel való boldogságot, eladja mindenét, azaz elutasítja mindazt, ami Isten közelségét, Istennel való személyes kapcsolatát akadályozná. A kincsről nem tudó emberek szemében ostobának, élet idegennek látszik. Ő azonban boldog, és tudja, hogy amit tesz, jól teszi.

Ugyanezt tanítja a másik hasonlat is, amelyben Jézus azt hangsúlyozza, hogy az országot, az Istennel való kapcsolatot keresni is kell. A példázatban szereplő kereskedő igazgyöngyöt keresett és talált is egy nagyon értékeset, ezért eladta mindenét, csakhogy birtokolhassa, megvásárolhassa azt.

Mindaz, akinek nincs tudomása az igazgyöngyről, s csak a kereskedő önkiüresítését látja, bolondnak tartja emberünket, aki látszólag tönkreteszi saját egzisztenciáját, megélhetését. A gyöngy birtokosa azonban biztos a dolgában.

Ugyanígy van, a mennyek országát, Isten barátságát kereső ember esetében is. Amikor az országra rátalál, merészen elutasítja minden látszólagos, evilági értékét, mert tudatában van annak, hogy ez a birodalom a bizonytalan és gyorsan tovatűnő földi lét garanciáival szemben minden álmunkat felülmúló örök-életet, örömet és boldogságot ígér.

Mindkét hasonlatban egy értékes kincs felfedezéséről van szó: az első ember véletlenül akad rá, a második tudatosan keresi. Azonban a közös mindkettőben az, hogy sietve mindenüket eladják, és megszerezik azt. A mennyek országa – az Isten boldogító jelenlétének megtapasztalása, a barátság Istennel, az Evangélium, a kereszténység, a kegyelem, – az a kincs, amely ugyan rejtve, de mégis jelen van a mi világunkban is.

Sokan vannak egészen a közelében, s mégsem fedezik fel, vagy ha felfedezték, nem becsülik értéke szerint, vagy nem sokat törődnek vele, és a földi országnak, az e világnak adják az elsőbbséget, mert jobban szeretik az anyagi jólétet, a gazdagságot, a szenvedélyeket, a pillanatnyi földi örömöket.

Csak az határozza el, hogy megszerzéséért „minden javát eladja”, aki éber szívvel meg tudja különböztetni a jót a rossztól, az igazi boldogságot, a látszat boldogságtól, az örökkévalót a mulandótól, a látszatot a lényegtől.

Igaz, Jézus nem keveset kér az Ország elnyeréséért, a vele való barátságért, az örök boldogságért, hanem mindent. De az is igaz, hogy nem keveset ígér, hanem elképzelhetetlenül sokat: örök életet, az Istennel való örök és boldogító közösségben.

Ezek a szentírási szövegek nemcsak a kortársaknak szóltak, hanem határozott kérdéseikkel bennünket is megszólítanak. Vajon tudatosítottuk-e már magunkban, hogy Isten milyen felbecsülhetetlen értékű életet készített számunkra? S ha igen, úgy irányítjuk-e életünket, mint a hasonlatok emberei? Vagy még mindig vannak vélt kincseink, amelyek megakadályozzák, hogy elnyerhessük az igazi értéket, magát Istent?

Ha őszinték vagyunk, nyilvánvaló, hogy ezekre a kérdésekre nem tudunk azonnal, s egyértelműen válaszolni. Éppen ezért legalább a jövőben igyekezzünk a példázat embereinek nyomába lépni. Próbáljunk megszabadulni látszat-értékeinktől, evilági csecsebecséinktől, hogy elnyerhessük a maradandó boldogság kincsét és az örök élet igazgyöngyét.

Ma még mások élettörténetben láthatjuk, hogy mennyit is érnek az evilági kincsek, egy halálos-betegség, egy láthatatlan vírus megjelenésével, de talán holnap, holnapután a saját bőrünkön is tapasztalni fogjuk...

Ha a földi élet megőrzéséért az ember hajlandó minden javát feláldozni, miért ne kellene még inkább így tennie örök élete elnyeréséért?

A tengerbe vetett hálóról, a halászat végén a jó és a rossz halak elválasztásáról és a hitványok kiszórásáról szóló példabeszédnek is ugyanez a végkövetkeztetése.

A fontosak nem az ideiglenes, a néhány napig, óráig tartó helyzetek, hanem a végsők, a döntőek és örökkévalóak. Ezeket az utóbbiakat azonban az időben, a jelen pillanatban készíti elő az, aki igazi bölcsességgel, éber szívvel cselekszik. Nem elég tehát a példabeszédet meghallgatni, meg is kell azt érteni. Maga Jézus kérdezi hallgatóitól, s általuk tőlünk is: „Megértettétek mindezeket?”

Nem elvontan, általánosságban kell megérteni, nem is másokra vonatkoztatva, hanem önmagunkra alkalmazva, az élethez való konkrét viszonyunkban, személyes kapcsolatainkban. Aki így érti meg a példabeszédeket, az lesz Jézus igazi tanítványa, aki – Jézus szavai szerint – „hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő”.

Ez azt jelenti, hogy az újban, az Újszövetségi Szentírásban, és a régiben, az Ószövetségben meg tudja találni magatartásának, életvitelének bölcs mértékét és iránymutatását.

S ha megtalálta az isteni bölcsesség iránymutatását és magáévá tette, akkor aztán sem az Ország meghódításához szükséges lemondások, sem az élet megpróbáltatásai nem döbbentik meg. Megérti ugyanis, hogy nem a földi, hanem az örök boldogság a fontosabb és arról is meggyőződik, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra válik” (Róm 8,28).

Ezért kértük a szentmise bevezető könyörgésében és kérjük most elmélkedésünk befejeztével is:

„Istenünk, benned bízók oltalmazója, aki nélkül semmi sem szent, semmi sem állandó: áraszd ránk bőséges irgalmadat – adj nekünk bölcsességet és éber szívet, élő hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, értelmet és érzéket –, hogy irányításoddal úgy használjuk a mulandó javakat, hogy szívünk már most a maradandókhoz ragaszkodjék.” Ámen

Római Riportok - 2020. július 19.

Dr. Tempfli Imre atya búcsúmiséje - 2020 július 19 - Stuttgart

Amíg a világ fennáll, tart a jó és a rossz közötti küzdelem - Évközi 16. vasárnap

Szentírási rész: Mt 13, 24-30

Ha körültekintünk a világban, és a sok rosszat látjuk a TV képernyőjén, vagy olvasunk róla az újságban, interneten, ami naponta történik a nagyvilágban, Amerikában, Európában, de sajnos sokszor a közvetlen környezetünkben is, akkor a keresztény embernek könnyen támad, azaz érzése a mai evangéliumi szakaszból vett képpel élve, hogy több a konkoly, mint a jó mag, és hogy a gaz szinte elfojtja a termést.
Könnyen bele tudunk tehát helyezkedni az evangéliumi példabeszéd szolgáinak lelkivilágába, akik csodálkoznak, és türelmetlenkedve kérdik: „Uram, ugye jó magot vetettél a szántóföldedbe? Honnan került belé a konkoly? Akarod, hogy kimenjünk és kigyomláljuk?”
A tanítványok kérdése – érthető. Ősi nehézség, megválaszolatlan probléma: honnan a rossz, a gonosz jelenléte a világban, ha egyszer Isten is és a teremtése is jó? Hogy kerül oda konkoly? Talán a gazda – az Úr – nem elég figyelmes? Hisz hatalma volna megakadályozni a botrány, a rossz terjedését, avagy nem?

Szent Máté evangélista a földműves életéből vett képpel igyekszik választ adni, erre a természetfeletti igazságot érintő kérdésre.
„Hasonlít a mennyek országa az olyan emberhez, aki jó magot vetett földjébe” - kezdi a mennyek országáról szóló tanítását. Talán érthetőbb lenne, ha azt mondanánk, hogy a mennyek országának eljövetelével is úgy van, mint azzal az emberrel, aki jó magot vetett a földjébe. A párhuzamot nem a konkrét személy, hanem az esemény egésze között kell felfedeznünk.

Az éppen megszülető és máris üldözések közepette élő egyház a példabeszéd szolgáival és az ószövetségi igaz Jóbbal, vagy a zsoltárossal együtt teszi fel a mindig aktuális kérdést: Honnan ered a rossz és miért élhetnek zavartalan nyugalomban a gonosztevők?
Talán még nagyobb lehetett az elkeseredettségük azoknak az első keresztényeknek, akik hitüket Jézusba helyezték, és abban a hitben éltek, hogy Jézus második eljövetele még az ő életükben bekövetkezik, és tapasztalniuk kellett, hogy késik, s ennél fogva az utolsó ítélet is, a bűnösök pedig élik világukat, a keresztény üldözőkkel nem történik semmi.
Már Keresztelő János hirdette, hogy utána jön az, aki "hatalmasabb", mint ő. „Szórólapáttal kezében kitakarítja szérűjét, és csűrbe gyűjti búzáját, a pelyvát pedig olthatatlan tűzben elégeti" (Mt 3,12). Nem véletlen, ha az Aratás Urának szájába Szent Máté ugyanezeket a szavakat adja: „Megmondom az aratóknak: előbb a konkolyt szedjétek össze és kössétek kévébe, hogy tűzre kerüljön, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe" (Mt 13,30).
Tudjuk azonban, hogy maga Keresztelő János is, elfogatása után, Heródes börtönében bizonytalanná vált Jézus kiléte felől, látva az ő viselkedését: „Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?" – kérdezteti tanítványaival Jézustól (Mt 11,3). Máshol a türelmetlen tanítványok az égiek haragját szeretnék lehívni az őket be nem fogadó szamaritánusok városára (Lk 9,54).

Valószínűnek tűnik, hogy Jézus tanítványai közül sokan táplálták magukban a megigazult, könyörtelenül tiszta lelkek közösségének vágyát. Azzal a tudattal élve, hogy ők Isten szent népe és az Úr elpusztítja majd a hitetleneket. Ezek után elképzelhetetlen volt számukra, hogy a messiási idők beköszöntével is fennmaradhat a rossz, és hogy az Üdvözítő műve akadályokba ütközhet.
Igen, ha már eltűrte „az ellenséges ember beavatkozását” a Magvető, itt az ideje, hogy gyomláljunk – vélik ma is az önmagukat igazaknak tartók. Isten országa azonban nem rögtönítélő bíróság.

Hogyan engedheti meg az Isten a konkoly növekedését, egyáltalán a létét… ez felháborító, gondolják a „jók”, kivéve… ha csak nem róluk/rólunk van szó. De ha magunkat látjuk a „konkoly” szerepében, hirtelen megenyhülünk. Hirtelen nagyra értékeljük Isten türelmét. Akkor hirtelen mi is jobbnak tartjuk, hogy várjunk csak az aratásig… Annyi minden történhet időközben! A szolgák türelmetlensége annyiban is abszurd, hogy édes mindegy, hogy a büntetés, amit itt elégetésként ír le a szerző, most vagy később éri utol a vétkest. Az igazi tét, hogy örök időkre szól az ítélet. Ezért is, csak az számít, hogy elkerüljük a büntetést, hogy aratáskor ne kerüljünk szórólapátra, hanem a magtárba!

A konkoly és a búza példabeszédével Jézus válaszol mindezekre a türelmetlenségekre és kétségekre, a bűnös ember megtűrését illetően.
Itt is a végső győzelem üzenetének ugyanazzal a reményt keltő kibontakozásával találkozunk, mint a magvetőről szóló példabeszédben. Amint Jézusban elérkezett Isten küldötte, a Magvető, úgy lesz majd ugyanaz a Jézus az idők végezetén az Aratás Ura.
Az ítélkezés tehát nem a mi dolgunk, és a "farizeusi" hívő magatartás láttán, mely önmagát mások fölé ítélőbíróként állítja, Jézus szavait idézhetjük: „Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, akkor majd elég tisztán látsz ahhoz, hogy kivehesd a szálkát felebarátod szeméből." (Mt 7,5).

Szent II. János Pál pápa mondta egy alkalommal: Krisztus keresztáldozata egyszer s mindenkorra meghozta Isten Országának győzelmét. A keresztény élet mégis megköveteli a rossz kísértései és erői elleni állandó küzdelmet, harcot. Az Úr majd csak a történelem végén fog eljönni dicsőségben az utolsó ítéletre, és hogy új eget és új földet teremtsen. De amíg a világ fennáll, tart a jó és a rossz küzdelme elsősorban az emberek szívében.
Az Úr Jézus tehát eljön az idők végén, amikor Isten az üdvösség ajándékával tölti be azt a világot, amely felkészülten várja eljövetelét. Azonban akik elzárkóztak az üdvözítő Isten elől, azok kimaradnak ebből az Isten által megújult világból, mert, ahogy Jézus fogalmaz: aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom Mennyei Atyám előtt. .
Addig az időpontig azonban megmarad a világban a jó és a rossz küzdelme, amelyet sokszor az a látszat kísér, hogy a rossz győzedelmeskedett. Ez a látszólagos vereség már Jézus életében is megmutatkozott. Ahová Jézus lépett, mindenütt betegekkel, ördögtől megszállottakkal találkozott, mindenütt meg nem értéssel és ellenségeskedéssel kellett szembenéznie. A gonosz látszólag győzelmet aratott, mert sikerült Jézust igazságtalanul keresztre feszíteni.
Ez azonban csak látszat szerint volt kudarc, mert valójában a szenvedés útja lett, azaz út, amelyen keresztül az Istentől jövő üdvösség beárad a világba. Krisztus szenvedése és halála bűneinkért felajánlott engesztelő áldozat volt, így nyílt meg számunkra az üdvösség útja.
Épen ezért a kereszt előtt állva nem találunk szavakat. Az Úr Jézus rettenetes kereszthalála a végsőkig kitartó hűségének és minden ember iránti szeretetének legmagasabb rendű bizonyítéka. A kereszt az istenszeretetnek, az irgalomnak, a megbocsátásnak és az üdvösségnek az eszköze.

„A világ felfeszítette a keresztre a szeretetet” mondta Jan Korec szlovák bíboros, azonban a kereszt világítja meg az egész világot, ahol pusztít a bűn, a gyűlölet, a bosszú, a féktelen szenvedélyek, üldözések, öldöklések, eljutva egészen a náci és szovjet haláltáborokig, vagy a napjainkban is dúló háborúkig, vérbe torkoló tüntetésekig, mely ártatlan emberek vérét ontja, vagy a hitük miatt zaklatott, anyagi javaiktól, s olykor életüktől megfosztott keresztényekig, illetve a több millió abortuszig…
A Golgotán azonban felgyullad a remény lángja, a jobb lator bűnbánatot tart, a bűn már nem legyőzhetetlen rossz, Jézus feltámad a harmadik napon. A halál és a feltámadás ugyanannak az egyetlen isteni tervnek a két oldala. A mag, amely elhal, gyümölcsöt terem. A keresztre feszített Úrnak hatalma van ahhoz, hogy minden embert magához vonzzon és boldogítson.

Ha tehát a világban olyan jeleket látunk, amelyek mintha azt jeleznék, hogy Isten nem törődik a világgal, akkor tudnunk kell, hogy ez azért van, mert Isten nem akarja, hogy a konkollyal a búza is kitépődjön, Isten nem akarja a bűnös halálát, kárhozatát, hanem hogy megtérjen és éljen.
Amikor a saját életünkben találkozunk a rosszal, olyan helyzetbe kerülünk, amelyből nem látszik továbbvezető út, nem szabad engednünk a kísértésnek, amely azt súgja, Isten elhagyott minket.

A szenvedésnek és a rossznak sokféle látványos jelenléte a világban arra utaló jel is lehet, bármennyire is idegenkedünk tőle, hogy Isten a legnagyobb rosszból is képes jót kihozni, hogy a legnagyobb rosszat is képes a javunkra fordítani, hogy Isten közeledik felénk az üdvösség ajándékával. Így a szenvedés, rossz a kerszt a remény jelévé válhat a hívő ember számára.

Ez nem valami rendkívüli elmélet, amely túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Igaz, hogy szépségét és értékét csak mélyen hívő szemmel tudjuk felfedezni.
A szenvedés a felszínről nézve soha nem szép és nem kívánatos, maga Jézus is szeretet volna szabadulni tőle az olajfák hegyén… De Krisztus Urunk kereszthalála óta a hívő ember számára nyilvánvaló, hogy van értéke és értelme. Abban az életben, amelyet összetört az ellenségeskedés, a bosszúállás, a szeretetlenség, a gyűlölet, a zűrzavar, Jézus jön felénk Isten erejével és az üdvösséggel a világba… az én világomba is.

Testével és vérével, életével, amelyet a gonoszság feszített keresztre, meggyógyította a bűn által okozott sebeket. Ezzel a gyógyító jelenlétével van jelen közöttünk, amelynek az eucharisztikus áldozat, az Oltáriszentség a legnagyobb jele, ahol táplálékul adja önmagát nekünk naponta ezerszer és ezerszer, a világ minden oltárán, hogy belőle és vele táplálkozva küzdhessünk a rossz és a szenvedés ellen, de ha Mennyei Atyánk úgy látja jónak, akkor Szent Fiához hasonlóan járhassuk keresztutunkat, amely a nagypénteki eseményeken át is, a húsvéti feltámadásba, a mennyei dicsőségbe vezet.

Van bennem jó föld is? - Évközi 15. vasárnap

Szentírási rész: Mt 13, 1-23

Azt hiszem, nem mondunk semmi újat azzal, ha kijelentjük, hogy az Úr Jézus a legjobb tanító. Tanítása nem száraz elmélet volt, hanem: „lélek és élet”(Jn 6,63). Ő úgy tanította az embereket, hogy az isteni igazságokat egyszerűen, rövid és érthető módon, az életből vett történetekkel, képekkel és példákkal hozta közel hallgatóinak szívéhez. Szavait első hallásra meg lehetett érteni. A mai evangéliumban ilyen  példabeszédet hallhattunk (Mt 13,1-23).

A példabeszédek által az Úr két dolgot akart megvalósítani: egyrészt, az emberekhez saját nyelvükön akart szólni, másrészt meg akart osztani velük valami nagyon fontosat, ami meghaladja az emberi igazságokat. A képek, amiket használ, világosak és érthetőek, hiszen hallgatói életéből származnak. Azonban mélyebb szemlélést, gondolkodást, a szívvel való látást igénylik.

Arra hív bennünket az Úr általuk, hogy ne maradjunk meg a szavak felszínes értelménél, hanem kérdezzünk, keressünk, járjunk utána, és hagyjuk, hogy az elrejtett értelem megérintse a szívünket, lelkünket.

A mai példabeszéd sikeresebb megértéséhez jó tudnunk, hogy Jézus korában, a Szentföldön nem úgy vetettek, mint manapság, hogy előbb fölszántják a földet és csak utána vetik el a magot, majd beboronálják. Még kevésbé használtak gépet a vetéshez, mint ma. Ott a szántóföld az előző évi aratás óta parlagon hevert, szántatlanul. Ők először bevetették a földet, egészen a mezsgyéig, és utána láttak neki, hogy felszántsák és a magot a földbe keverjék.

Így történhetett meg az, hogy az elvetett mag egy része az útfélre, a letaposott földre hullott. A járókelők tovább tapostak rajta. Bevetette a magvető a köves talajt is, ahol még volt némi termőföld. A tövist, bogáncsot és gyomot nem irtotta ki vetés előtt, hiszen úgy is felszántotta földjét a vetés után. A gazt és a tövist a szántó eke szakította ki tövestől a földből.

Tehát miután az egész földet bevetette a gazda, csak azután látott neki a szántásnak. Ezek szerint a magvető csak szántáskor vehette észre, hogy helyenként milyen a talaj.

Az emberi szívek állapota, amit a példabeszédben a föld, a talaj szimbolizál ma sem egyforma. Egyesek szívének jellemvonása érdektelenséget tükröz, másokét könnyelműség jellemzi, illetve az anyagiasság és állhatatlanság van benne túlsúlyban. A mag, Isten igéje, az Evangélium „az út mellé hull” (Mk 4,4), amikor valójában az emberek nem hallják meg vagy pontosabban mondva, elengedik a fülük mellett; sziklára hull (Mk 4,5), anélkül hogy földbe kerülne, így képtelen kicsirázni, gyökeret ereszteni; tövisek közé hull (Mk 4,7), amikor az emberi szívekben lévő sokféle gond, hamarosan megfojtja, nem engedi, hogy termést hozzon.

De a magok egy része jó földbe hull (Mk 4,8), tudniillik olyan férfiak és nők szívébe, akik készek rá, hogy személyes kapcsolatban éljenek Istennel, és együttműködve az emberekkel bő termést hozzanak.

Jézus a példabeszédben a jó hírt nyilatkoztatja ki, Isten Országának örömhírét – amely a szántóföld nehézségei, a világ feszültségei, konfliktusai és gyötrő kérdései ellenére is eljön. Az evangélium magva, az emberek gyarlósága ellenére is termékennyé teszi az emberi történelmet, és nagyon jó aratást ígér. Jézus azonban figyelmeztet is: Isten magva csak a jól felkészült szívben csírázik ki, szökik szárba és hoz bő termést.

Érdemes lenne csak magunkra vonatkoztatni ezt a mély tartalommal rendelkező példabeszédet. Szemléljük magunkat, mint termő földet, mint talajt, amelynek az a feladata, hogy befogadja az isteni Ige magvait.

A hétköznapi rohanások közepette érdemes egy kissé megállni, és tudatosan időt szakítani arra, hogy így, talajként szemléljük önmagunkat, és beszélgessünk el Istennel magunkról és életünkről. Mert Ő szeretné átváltoztatni a terméketlen talajt termőfölddé, ha azzal küzdünk, illetve a termőt még jobbá akarja tenni. De csak akkor teheti, ha lehetőséget adunk Neki és megnyitjuk előtte a szívünket, hogy beléphessen életünkbe.

„Íme, kiment a magvető vetni!”- kezdte Jézus tanítását a Genezáret-tó partján, a nagy tömeg előtt. Mivel az Ő tanítása örök érvényű, ezért ma nekem, neked szól. Ezek a magok ma felém, felénk hullanak, a lelkünk, a szívünk földjébe.

Azon kell elgondolkodnunk, hogy milyen föld, milyen talaj vagyunk a mag számára? Útfél? Hallottuk, hogy az elvetett mag egy része az útfélre, a járókelők által letaposott földre hullott. Kemény talaj volt az a magok számára. Ráadásul a madarak egy részét felcsipegették. Ezen a talajon nem sok termés volt várható.

Ilyen vagyok én is? Itt ülök a templomba, de amikor kimegyek a templomból, amikor hazamegyek, minden érdekesebb dolog leköti a figyelmemet, és el is felejtem, hogy szólt hozzám Isten az Ő igéje által?

Köves talaj vagyok? - A mag másik része köves talajra hullott. Kevés volt a föld számára. Gyorsan kikelt, mert nem került mélyen a földbe, de a perzselő Nap heve hamar kiszárította mivel nem volt elég nedvessége, tápláléka.

Örülök a krisztusi tanításnak itt a templomban, de ha visszatérek a „világba”, a hétköznapokba, jól megvagyok úgy, ahogy eddig voltam? Nem adok tovább semmit abból, amit itt kaptam?

Tövises föld vagyok? - Más magok a tövisek közé kerültek. Egy darabig nőttek a tövisekkel, gyomokkal, gazokkal, míg azok a táplálékot, vizet, levegőt el nem vették tőlük. A gyorsan növő gazok elfojtották a kikelt és növekedésnek induló búzát.

Átmenetileg fölszabadulok napi gondjaim alól, de nem tudom elengedni, és Istenre bízni azokat. S miközben meg akarok felelni a különböző elvárásoknak, a család, az ismerősök igényeinek, miközben már nem marad időm Istenre?

Vagy lehet, hogy jó föld vagyok? - A példabeszéd szerint a magok egy része jó termőföldbe jutott. Különféle mértékben, a talaj jóságának megfelelően hoztak több-kevesebb termést: harmincszoros, hatvanszoros, sőt százszoros termést is.

Van bennem jó föld is? Kimegyek a templomból, s igyekszem tettekre váltani a hallott tanítást, a családban, az emberekkel való kapcsolatomban, esetleg rosszakaróimmal szemben, ha vannak ilyenek, azzal, hogy nem csak beszélek róla, hanem teszem is azt, amit az Úr kér tőlem?

Jézus a példabeszéd végén ezt mondta: akinek van füle a hallásra, az hallja meg!

Jézus a legkiválóbb igehirdető volt, nagy tömegek hallgatták, mégis tudta, hogy a hallgatók jó része különböző okok – felszínesség, könnyelműség, anyagiasság, állhatatlanság – miatt mégsem fog gyümölcsöt teremni. A közeljövő megmutatta, hogy igaza volt. Mintegy háromévi prédikálás után, melynek során ezrek és ezrek hallgatták szavait és látták a csodáit, de a nagypénteki események utánig, az első pünkösdig mindössze százhúsz tanítvány tartott ki hűségesen Jézus követésében.

A kérdés az, hogy mi hol vagyunk? Megelégszünk azzal, hogy a Jézushoz tartozó, keresztlevéllel is igazolható „sokaság”-hoz, a több mint kétmilliárd tagot számláló, 'kereszténység'-hez tartozunk, vagy Jézusnak mindent alárendelve, teljes szívvel követjük Őt?

Mi lehet Jézus véleménye a mi kereszténységünkről? Mi vajon kitartunk Isten tökéletes akaratában, amíg megjelennek életünkben a Szentlélek bőséges gyümölcsei, vagy meghátrálunk a próbák és a kísértések között?

Akinek van füle a hallásra, az hallja meg! Jézus szavai azt fejezik ki, hogy Ő nemcsak, egy életből vett történetet mondott el a magot vető emberről.

Jézus szavainak mélyebb értelmet kell tulajdonítanunk. A példabeszéden, mint mondtuk korábban, el kell gondolkozni. Valamit meg kell belőle tanulni mindenkinek a maga számára. Akinek ez sikerül, az valóban „halló” füllel hallotta Jézus szavait, s lelkében az elvetett mag százszoros termést hoz.

Jézus az imént elhangzott példabeszédben 'Isten országáról’, a 'mennyek országáról’ tanítja az embereket, s arra akar rávilágítani, hogy az Ő tanítására, milyen sors vár az emberi lelkekben, szívekben: siker és kudarc, eredmény és eredménytelenség egyaránt.

Viszont marad a kérdés: mit tudok tenni én, hogy Isten országának vetése bennem és környezetemben jó talajra találjon, és sok termést hozzon? Hová tartozom, tartozunk? A sokaságba számol minket Jézus, vagy a „tanítványok” közé, akiknek van fülük a hallásra?

Az evangéliumi tanítás mindannyiunk számára megfontolandó, mert nem sokban különbözünk a Jézust hallgató emberektől. Gyakorta előfordul velünk is, hogy értetlenkedve fogadjuk az evangéliumot, s bizony az is megtörténik, hogy kockára tesszük keresztény hivatásunkat.

Ezért a mai szentmisén, az Esztelneki Madonna közbenjárására arra kérjük Istent, adjon nekünk készséges, nyitott szívet tanításának befogadására, és erősítse bennünk a tanúságtevői hivatástudatot, hogy keresztény életünk valóban százszoros termést hozhasson, az Ő dicsőségére, embertársaink javára és lelkünk üdvére.

Teo-vlog 2. Kiálts!

Egy paptestvér kilépésének margójára

Sebezhető vagy... - Imre atya írása

Egyik nap egy omladozó fal mellett vitt el az utam. Megálltam előtte és megkérdeztem tőle: „Miért álltam meg melletted? Mi a titkod?”
Gondolkodás nélkül így felelt: „Az, ami benned is értékes!”

Mikor látta, hogy nem értem, így folytatta:
„Bárhogyan szeretnéd,
Te sem tudsz mindig minden terhet elviselni, ami naponta nyomaszt.
Te sem tudsz mindent elcipelni, amit rád raknak.
Te sem tudsz minden nyomást kibírni, aminek ki vagy téve.
Aki komolyan éli az életét, az sebezhetővé válik.
A sebezhetőség pedig egy csodálatos értékes kincs!”

Megpróbáltam közbeszólni, mert nem akartam elfogadni azt, hogy aki sebezhető, az kincset talált.

A fal azonban szelíden leintett, és folytatta: „Ne rettenj vissza attól, hogy sebezhető vagy. Az az egyik legdrágább titkod.
Sebezhetőséged ugyanis megértésre és irgalmasságra tanít.
Aki ugyanis csak egyszer is átérezte, hogy a sebek mennyire tudnak fájni;
aki megtanulta, mennyi ideig és milyen gyengéden kell gyógyítgatni sebeit;
aki sebeit végül is elfogadja,
az irgalmas és megértőbb lesz másokkal szemben!
Az tartózkodik attól, hogy embertársait megbántsa, nekik fájdalmat okozzon, rajtuk sebet üssön.”

Mióta a málladozó fal megtanított arra, hogy sebezhetőségem érték, már magam sem szégyellem.

Megértőbb vagyok magammal – és másokkal szemben.

Stuttgart, 2020. július 4.
Imre atya

Forrás: https://www.stuttgarti-katolikusok.de/index.php/sebezheto-vagy/