Oldalak

szombat, július 28, 2018

Provokálni akarta a csodát? – Évközi 17. vasárnap

Szilveszter archívum
A kenyér az Ószövetségi Szentírásban az isteni élet és gondoskodás jelképe. Isten mannával táplálta a választott népet a pusztai vándorlás idején (Kiv 16). Illés prófétát hollók táplálják kenyérrel a nagy éhínség idején (1 Kir 17,6). A mai olvasmányban pedig Elizeus megszaporítja a kenyeret (2 Kir 4,42-44). E jelképes események arra utalnak, hogy az isteni gondviselés betölti az ember minden szükségletét.

A mai evangélium (Jn 6, 1-15) leírásában Jézus kenyérszaporító csodáját ezeknek az ószövetségi jelképeknek tükrében kell értelmeznünk. Tudnunk kell, hogy a kenyérszaporításról szóló beszámoló nem valamiféle népkonyha felállítását bemutató híradás, hanem annak a vallási tapasztalatnak szimbolikus megfogalmazása, hogy Jézus személyében Isten életének és áldásának teljessége van jelen. Ő már nem közvetítő, mint Elizeus próféta, vagy Mózes volt. Ő maga az adományozó és az élet forrása.
Így Jézus nemcsak osztogatja Isten áldását, hanem ő maga Isten áldása, mert ő az örök élet kenyere (Jn 6,35) - ahogy látni fogjuk a következő vasárnapok evangéliumi szakaszaiban.

Az emberek, akik hosszabb ideig Jézus környezetében éltek és látták csodáit, ezeket jelekként értelmezték. Így tekintettek a kenyérszaporítás csodájára is. Erről az evangélium számol be: „Amikor az emberek látták a csodajelet, amelyet Jézus végbevitt, így beszéltek: Ez valóban az a próféta, aki a világba jön." (Jn 6, 14)
A Jézust körülvevő tömeg ezzel a megállapítással még helyesen értelmezi a jeleket, amelyeket Jézus tett. A csodáknak az a rendeltetése, hogy rámutassanak Jézusra, felhívják rá a figyelmet. Valóban követni kell őt útjain. Jézus a messiási idők végének nagy prófétája, akit vártak az emberek. A tömeg nagyon helyesen, Jézusban felismerte a Messiást.

A következmények azonban azt mutatják, hogy ez a látszólag helyes megértés a felszínen maradt és alatta egy alapvető tévedés rejtőzött. Erre építve Jézus hallgatósága őt erőszakkal királlyá akarja tenni. Mit remélnek ettől? Valószínűleg azt, hogy Jézus csodáiban most már mindig részük lesz. Ha ő lesz a nép ura, akkor többé már nem lesz betegség. Mindenki számára lesz elegendő kenyér, többé senkinek nem kell éheznie. A népnek újra lesz királya, ami azt is jelenti, hogy ezzel megszabadulnak a római uralomtól, elnyomástól.

A tömeg tévesen értelmezi a csodajeleket, amelyeket Jézus tett. Azaz érdeklődés, amely bennük ébred Jézussal kapcsolatban, még nagyon felszínes. Hisznek a csodákban, azonban azok közvetlen eredményénél nem látnak többet. Jézus azonban elutasítja a csodákhoz kapcsolódó hamis várakozásokat és a hamis Messiásvárást: olyan helyre vonul vissza, ahol egyedül lehet.
Amikor az emberek őt akarják birtokolni, „erőszakkal királlyá” akarják tenni, ő visszavonul tőlük, egészen egyedül. Ő csak szabad elhatározásából ajándékozza oda önmagát, de akkor teljesen. Ez a csodálatos kenyérszaporítás üzenetének a jelentése, ahogyan ezt a János evangélium látja.

Jézus szabadon cselekszik, az általa kitűzött cél szerint. Nem engedi, hogy másoktól jövő kérések befolyásolják. Ő kezdettől tudja, hogy mit akar tenni. Most is a csodát teljesen egyedül teszi. „Vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta a letelepedett embereknek, ugyanígy adott a halból is, amennyit csak akartak”(11). Ő egyedül osztja szét a kenyeret mindenkinek. Pazarló bőséggel teszi. Mindenki annyit vehet belőle, amennyit akar.
Ezzel már előre jelzi azt, amit a csodához kapcsolódó hosszú beszédben majd ki is fejt: Jézus maga a csodálatos ajándék, az égből alászállott élő Kenyér. A kenyér, mint jel Jézus személyére utal, aki majd szavaival is ezt fogja mondani: „Én vagyok az élet Kenyere.” De ezt csak az fogja megérteni, és Jézus hitéhez eljutni, aki megnyitja szívét az isteni szeretetnek és engedi, hogy megajándékozzák. Akkor majd csodálattal és szívből jövő hálával fogja megérteni, hogy Jézus életének egy egészen új dimenzióját nyitja meg, az élet Kenyere által.

Szent János evangélista zseniális rendezőként mutatja be evangéliumában azt a tényt, hogy minden egy célra irányul: az Oltáriszentség előkészítésére. „Közel volt a Húsvét” – világos utalás a húsvét előtti utolsó vacsorára, ahol saját testét adja eledelül.
Így az evangéliumi elbeszélés szövege nemcsak ószövetségi emlékeket villant föl, hanem előre is utal az utolsó vacsora történetére. Figyeljük csak meg! Kenyérről s halról esik szó, de a kettő közül mindvégig a kenyérre irányul a figyelmünk, Jézusnak vele kapcsolatos mozdulatait látjuk magunk előtt: „Fogta... hálát adott... , megtörte... , odaadta, kiosztotta...” ezek az igék mind fontos szerepet játszanak majd az utolsó vacsorán, az Oltáriszentség alapításakor.

Az elbeszélő olyan szavakkal idézi föl a kenyérszaporítás csodáját, amelyekben keresztény olvasó ráismer a szentmise kulcsszavaira. A csodálatosan megsokasított kenyér fölidézte a manna-csoda emlékét. De maga mégsem Jézus igazi, végleges ajándéka, mint a jóllakottak hiszik, hanem megint csak előkép. Előreutal arra a kenyérre, amelyet azóta is tör, s oszt az apostoli Egyház Jézus nevében és Jézus megbízásából, s amely valóban táplálja Isten népét a történelem sivatagi útján.

Érdemes megemlítenünk, hogy van ebben a csodáról szóló elbeszélésben egy olyan apró mozzanat, amelyre külön is érdemes odafigyelnünk. Mégpedig az, hogy Jézus csodatettének kiindulópontja egy önként odakínált adomány: az a két hal és öt kenyér, amivel kapcsolatosan András apostol megjegyzi: „de mi az annyi embernek”. Ha beleképzeljük magunkat a névtelen fiatal adakozó helyzetébe, egészen elámulunk. Ő maga jóllakhatott volna azzal az élelemmel, még néhány barátját is megvendégelhette volna.
De milyen reménnyel adta közre ezt a keveset; neki se lesz, másnak meg mi jut belőle? Provokálni akarta a csodát? Ha valami, hát az áldozatkész szeretet bátor s nagylelkű gesztusai provokálhatják ma is Isten csodatevő kedvét.

A mindenható Isten a semmiből is mindent létrehozhat, de a szabad akarattal rendelkező emberrel szemben másképp tesz: általában nem működik annak közreműködése nélkül. Amit az ember tehet, az mindig kevés, de Isten akarja, sőt mint közbelépése feltételét, megköveteli ezt az együttműködést.
És ha ma oly sok embernek nincs meg a feltétlenül szükséges mindennapi kenyér, ennek okát vajon nem abban kell keresnünk, hogy aki úszik a javak bőségében, még a feleslegből sem hajlandó testvérének adni?

Olyan ember, aki az éhínség idején elvitte Elizeusnak az új kenyeret, és olyan fiú, aki odaadta azt a keveset, amije volt, hogy Jézus megszaporítsa, nem sok követőre akad még a keresztények között sem. De amikor az ember megteszi, amit megtehet, a mindig irgalmas és a mindig mindenható Isten biztosan segítségére jön és gyümölcsözteti jótetteit. Jézus, akit megindít és gondoskodásra késztet az éhes tömeg, arra serkenti a keresztényeket, hogy ne csupán szép szavakkal, hanem konkrét tettekkel siessenek ínségben lévő embertársaik megsegítésére.

Az Elizeus által tett csoda előképe a Jézus által végbevitt kenyérszaporításnak, ez pedig egy még nagyszerűbb csoda, az Eukarisztia előkészítése és jelképe. Jézus miután bőségesen gondoskodott a test ellátásáról, kimondhatatlan, isteni módon gondoskodik majd a lélek táplálásáról is.
Az Eucharisztia, az Oltáriszentség a mai szükségben lévő világnak, a sok sebtől vérző emberiségnek és az egyéni életnek is a végső megoldása, igazi mentsvára. „A világnak Krisztus kell!” – mondja az egyik ifjúsági énekünk. Igen, nekünk nem többre van szükségünk, hanem: másra. Nem sok-sok valamire, hanem egyetlen Valakire: Krisztusra!

Szent II. János Pál utolsó enciklikájában ki merte mondani: „Az egyház az Eukarisztiából él.” Mi hozzátehetjük: a világ is az eucharisztikus Krisztusból él. Az emberiség jövőjét is csak az oltáriszentségi Jézus egyesítő ereje képes biztosítani!

A mai szentmisén köszönjük meg a mennyei Atyának az Eukarisztiát, azt hogy elküldte nekünk Jézust, az örök élet kenyerét, és kérjük őt, segítsen, hogy Jézus Testéből és tanításából táplálkozva Isten csodatevő kedvének provokátorai lehessünk.

Nincsenek megjegyzések: