Oldalak

szombat, július 21, 2018

Megesett rajtunk a szíve – Évközi 16. vasárnap

Szilveszter archívum - Genezáreti tó
A mai evangéliumi szakasz (Mk 6,30-34) mintegy összefoglalja Jézus, a jó pásztor tevékenységét. Gondoskodásával először az apostolok felé fordul. Első küldetésük után maga köré gyűjti a fáradt tanítványokat: „Gyertek velem valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit”(6,31) - mondja.

A termékeny apostoli tevékenység elképzelhetetlen a Mester mellett töltött pihenők nélkül, ezek ugyanis visszaadják nem csupán a fizikai erőt, hanem a lelki energiát is. Szükség van imára, belső figyelemre, hogy elmélyítsük magunkban az Úr szavát és azt mindig jobban megvalósítsuk életünkben.
Azonban, amikor a Genezáretitó túlsó partján kikötöttek nem a magány és a csend várta őket, hanem emberek sokasága. Ilyen esetekben türelmetlenség és ingerültség szokott erőt venni az emberen, de Jézus szívének reakciója más: megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.

„Megesett rajtuk a szíve”. E kifejezés azt jelenti, hogy megsajnálta, megszánta őket, könyörületet érzett irántuk. A kifejezés nagy előnye, hogy spontán, belső megindultságot jelez, amelyet a „jó szívű” ember más baját látva érez. Azt is sugallja e kifejezés, hogy a szívbéli megindultságból cselekvés származik. Szinte természetesnek vesszük, hogy a következő mondatban arról van szó, hogy a megrendült szívű ember kisegíti bajából a bajba jutottat, jelen esetben Jézus Isten igéjével és a megszaporított kenyérrel táplálja a lelkileg és testileg éhező tömeget.

Megesett rajtuk a szíve, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. A tömeg szegény, egyszerű, tanulatlan falusi földművelők és halászok sokasága. Mindegyiknek megvan a maga baja. A fő bajuk azonban az, hogy senki sem törődik velük. A főpapok a jeruzsálemi templomban székelnek. Írástudók vannak ugyan a falvakban is, de a törvény lélek-nélküli, aprólékos, betű szerinti betartását sürgető tanításuk nem segít az emberek baján. A régi próféták ígéreteitől ösztönözve várják és remélik a Messiás eljövetelét. Ott hullámzik az egész kérő, kiabáló tömeg a tó partján.
Ez a látvány Jézusnak eszébe juttatja az általa jól ismert juhnyáj képét. Galileában és a környező országokban kevés volt a jó legelő. Hamar elszáradtak a rétek. A pásztorok ilyenkor a nyáj előtt haladva vezetgették a juhokat és bárányokat egyik legelő helyről a másikra. A pásztor elől halad, és időnként jellegzetes hangokat ad. A juhok és bárányok pedig bégetve botorkálnak a nyomában. Saját pásztoruk hangját ismerik, és követik, mert megbíznak benne.
Ha valaki megtámadja a pásztort, és kiiktatja a nyáj éléről, akkor a juhok tanácstalanok maradnak, szétszélednek és elpusztulnak (Mt 26, 31). Szent János evangéliumában Jézus önmagát nevezi jó pásztornak (Jn 10, 11), aki nem fut el, mint a béres, amikor jön a farkas, hanem ismeri juhait, és életét adja juhaiért (Jn 10, 13-15).

Minthogy Jézus így viszonyul a tömeghez, azért esik meg rajtuk a szíve. Ő a „másokért élő ember”. Semmit sem őriz meg saját magának. Arra sincs ideje, hogy megebédeljen. Azonnal elkezdi tanítani őket „sok mindenre”. Ez a „sok minden” persze mindig ugyanazt a lényeget tartalmazza: elérkezett Isten országa.
Ezt magyarázza Jézus példabeszédeinek sajátos stílusával. A példabeszéd nem indulatokat felkorbácsoló szónoklat. Jézus senkit sem kényszerít. Beszél, hív, igyekszik az Isten akaratának nívójára emelni a hallgatóit, de nem kényszerít, messzemenően tiszteletben tartja hallgatóinak szabad akaratát, teljesen tőlük függ, hogy befogadják-e tanítását vagy sem.

Jézus könyörülete, több mint emberi rokonszenv. A könyörület kiemelkedően Isten tulajdonsága. Jézus isteni szíve szánja a tömeget. Jézus könyörületéből fakad, hogy tanítani kezdi, a köréje gyűlt embereket sok mindenre, s majd jóllakatja a megszaporított kenyérrel.

„Megesett a szíve” kifejezésben ugyanaz az ige szerepel itt, ami a tékozló fiú történetében is, amikor az Apa meglátja a mocskosan, rongyosan, bűnösen hazaérkező gyermekét megesett rajta a szíve.
Nem a fejével gondolkodik ez az apa, hanem a szívével. Ha a fejével gondolkodott volna, haragra kellett volna gerjednie: „Mit tett ez a gazember? Eltékozolta az egész örökséget? Most meg a nyakamra akar jönni. Takarodj innen!” Ez lett volna az „fej” reakciója. És a szívé? „Szegény fiú! Hogy néz ki! Miken mehetett keresztül! Alig vonszolja magát!” A szív reakcióját azonnal tett követi. Az apa nem törődik méltóságával, hanem odaszalad a fia elé, nyakába borul és megcsókolja.
Amikor egy leprás jön hozzá, és gyógyulásért könyörög, Jézusnak megesett rajta a szíve, és meggyógyítja. Amikor vakok kérik őt, hogy tegye őket látóvá, Jézusnak megesett rajtuk a szíve, és visszaadta szemük látását. Amikor egy halott fiát a temetőbe vivő síró anyával találkozik, megesett rajta a szíve, feltámasztja és visszaadja anyjának a fiút.
Ez az emberrel együtt érző Isten képe. Hisz olyan Istenünk van, aki Jézusban odafordult és törődik az emberek sorsával.

Jézusnak megesik rajtunk a szíve, mert az Isten szeret bennünket, ezért Jézus nyugalmát meg lehetett zavarni. Jézusnak mindig, van ideje ránk. Jézus is elfáradt, megéhezett, neki is szüksége volt pihenésre, de ha rólunk van szó, lemond a pihenésről, hogy pihenésre szánt idejével megajándékozhasson bennünket, mert értünk van, mert fontosak vagyunk neki, mert „értünk szentelte magát”.

Az evangéliumi részlet felvillantja az isteni kinyilatkoztatás legmélyebb indítékát: Isten könyörületét, irgalmasságát, hogy megesett a szíve a bűnbe esett emberen, ezért lehajolt hozzá és sok mindenre kezdte tanítani.
Ebből egyszersmind az is következik, hogy az evangélium éppen azok szívéhez talál utat, akik pásztor nélküli juhokként, árván és reménytelen helyzetüket átérezve megnyílnak Isten igéje előtt. Az Evangélium a megvetett, a bűnösnek bélyegzett vámosokhoz, mint amilyen volt Lévi vagy Zakeus, és a rossz hírű Mária Magdolnákhoz szól, akik a Szentlélek villámfényénél megpillantva saját nyomorúságukat, bűnös voltukat, a megtérés őszinte vágyával kapaszkodnak Jézusba, követik szavát és teljesítik akaratát.

A bűnösökkel szemben, akik beismerték bűnös voltukat, sokkal reménytelenebb helyzetben vannak azok, akik igazaknak tartják magukat, a farizeusok és írástudók, azok, akik kétéltűek, a gerinctelenek, a vasárnapi keresztények és hétköznapokban kereszténytelen, Isten-nélküli életet folytatok, azok, akik igazaknak tartják magukat, akik nem érzik, hogy megtérésre lenne szükségük. Azok, akik megelégszenek az élettelen hagyományokhoz való ragaszkodással, bizonyos begyakorolt, s már rutinossá vált vallási gyakorlat gépies végzésével. Azok, akiket elkápráztat a látszat szerinti siker, az életük felszínének csillogása, birtokuknak képzelt erényeik és saját szentségüknek tulajdonított jó cselekedeteik. Azok, akik el vannak telve önmagukkal, akik azt gondolják, hogy nekik nincs szükségük megtérésre, nincs szükségük, se Istenre, se emberre…
Számukra Jézus szava, s az őt tolmácsoló pap igehirdetése csak annyiban érdekes, amennyiben saját céljaikat, az üdvösségről, földi boldogulásukról alkotott elképzeléseiket igazolja, egyébként nem tartanak rá igényt, és ezt kifejezésre is juttatják, akár szóban, akár írásban el is mondják, hogy miről beszélhet, illetve miről nem beszélhet az Ige-hirdető. Sőt, ha úgy érzik, hogy túlzott követelményeket támaszt velük szemben a bibliából kiindulva, megkeményítik a szívüket, és támadásba lendülnek: folttalan, bűntelen életük látszatát minden eszközzel fenn akarják tartani. Ezért nem riadnak vissza a hamis vádaskodástól, a rágalomtól, s istenkáromlás címén halálra ítélték és ma is halálra ítélik az Urat, illetve az ő tanítványait, küldötteit.

Érdekes, a megtérő bűnösök közül egy sem mondta Jézusnak, hogy lehetetlen, amit parancsol, amit kér tőlük. A házasságtörő asszonyhoz intézett szó: „Én sem ítéllek el. Menj, és többé ne vétkezzél”; nem egyfajta elnéző nagyvonalúság megnyilatkozása, hanem isteni hatalommal kimondott teremtő ige, melynek hatására az előzőhöz képest egészen más minőségű, az Istennek tetsző gerinces élet kezdődik.

Azonban, ahhoz, hogy ez a más minőségű, gerinces, Istennek tetsző élet elkezdődhessen bennünk, illetve, hogy előbbre haladhassunk az Isten felé vezető úton, hogy még véletlenül se találjuk magunkat Pilátus udvarában „feszítsd meg-et” kiáltva, szükséges, hogy beismerjük gyengeségünket, gyarlóságunkat, bűnösségünket, Istenre, s emberre szorultságunkat, mert az evangélium azok szívéhez talál utat, akik pásztor nélküli juhokként, árván és reménytelen helyzetüket átérezve megnyílnak Isten Igéje előtt, amely képes sok mindenre megtanítani bennünket.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a mai ember csodálkozik azon, hogy közel kétezer évvel ezelőtt mennyi mindenre volt idejük az embereknek, de nem csak kétezer éve, hanem a közel múltban is. Volt idejük arra, hogy otthonaikat, bokros teendőiket, hátra hagyva, a partról követve Jézus hajóját, elérjenek oda, ahol Jézus és apostolai partra fognak szállni.

Nincs időm templomba járni, nincs időm imádkozni, emberi kapcsolataimat ápolni, mondogatják egyesek. De az igazság az, hogy amit nagyon akarnak, amit fontosnak tartanak, arra nekik is van idejük, arra ők is tudnak időt szakítani, áldozatot hozni.

Sokszor mondjuk, nincs rá időm, amikor talán helyesebb lenne azt mondani, hogy nem akarom, nem érdekel, nem fontos a számomra…

Isten itt, és most jelen van közöttünk, és nemcsak jelen van, hanem értünk van jelen. Istennek mindig van ideje ránk, mert megesett rajtunk a szíve. De ne feledjük, csak annyi ideje van ránk, mint amennyi időt az életünkből neki és embertársainknak ajándékozunk.

Nincsenek megjegyzések: