Oldalak

vasárnap, július 02, 2017

„Aki meg akarja találni életét…” – Évközi 13. vasárnap

A mai evangéliumi részletben a valódi boldogságról és a valódi boldogság elérésének útjára tanít bennünket az Úr Jézus. Az ember valódi boldogságát az Istennel való személyes találkozásban, személyes kapcsolat megélésében érheti el, valósíthatja meg.

„Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám”(10, 37) - hallottuk Jézus szavát az evangéliumban. Ezek a meghökkentő szavak nem a vérségi kötelékek vagy a rokoni és baráti kapcsolatok öncélú tagadását jelentik, hanem a Biblia sajátos beszédmódjának keretében arra figyelmeztetnek, hogy megfelelő módon kell látnunk és megvalósítanunk az értékek rendjét. A vérségi köteléket vagy más emberi kapcsolatokat nem szabad Isten országa elé helyeznünk, mert csak az Istennel való személyes találkozás, a vele való jó kapcsolat megélése tehet bennünket hiánytalanul boldoggá.

Jézus követése gyökeres, tudatos beleegyezést kíván meg, ami pedig a teljes, minden más szeretetnél nagyobb szeretetben fejeződik ki. Jézust jobban kell szeretni a szülőknél, a gyermekeknél, jobban önmagunknál, sőt az életünknél is. Ez természetesen nem jelenti a családi vagy a testvéri szeretet megtagadását – ami egyébként ellentétben lenne Isten törvényével –, hanem azt, hogy soha semmiféle teremtmény szeretetét nem helyezhetjük Krisztus szeretete elé.

Ne értsük félre, Jézus nem vetélytársa akar lenni szeretteinknek, nem azt várja, hogy megtagadva a szüleinkhez fűződő gyöngéd, mégis oly erős szálakat, s őt tegyük szívünkben apánk, anyánk helyére. Hiszen Isten oltotta belénk a gyermeki érzületet azok iránt, akiknek életünket köszönhetjük, s tőle származik a parancs is: tiszteld atyádat és anyádat.
De ugyanaz az Isten, aki ezt a parancsot adta, írta elő azt is, hogy: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből”. Itt nem az érzelmi kötödés különböző fokozatairól van szó, hanem a szeretet két minőségéről, melyek közül az egyik a test és vér diktálta, ösztönös szeretet, a másik viszont az ember természetfölötti hivatása, Istenre való képessége.
Nem a gyermeki ragaszkodásról, hanem a túlságosan földi kötödésről jelenti ki a mi Urunk, hogy akadálya az ő követésének, mert meggátolja az első és legfőbb parancs teljesítését, és gúzsba köti teljesen emberségünket.

Az evangéliumi szakasz szerint a valódi boldogság elérésének útja a kereszthordozás. Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt - mondja Jézus.
E kijelentésben kétszer szerepel az élet szó: egyik esetben a földi életet jelenti, a másikban a mennyei boldogságot, az örök életet. Ha Jézusért elveszítjük földi életünket, vagyis ha el tudunk szakadni az e világ értékeitől és ilyen értelemben vállaljuk a keresztet, elnyerhetjük a maradandó életet.

A kereszthordozással valódi boldogságunk születését munkáljuk. És itt nem csupán saját boldogságunkról van szó, hanem másokéról is: a keresztet hordozó tanítvány ugyanis a jézusi megváltást közvetíti embertársának. Ezért mondja Jézus: aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem.

Amikor az életkörülmények válaszút elé állítanak, s választanunk kell a Teremtmények vagy Isten, a bűnös szenvedélyeink kielégítése vagy Isten parancsának megtartás, a kényelem, a megszokás és a krisztus radikális követése között, a kereszténynek mindig határozottan kell választania, még ha ez a döntés szívétől kemény áldozatot kíván meg.
Különben is az ember akkor lesz képes arra, hogy embertestvéreit és saját rokonait jobban szeresse, amikor szívét teljesen Krisztusnak adta, ugyanis csak a természetfeletti szeretet tudja átlépni az önzés gátjait és megszabadítani az én központúságtól, vagyis attól, hogy állandóan magam körül forogjak és csak az oromig lássak.

Jézus figyelmeztetése, hogy tanítványának fel kell vennie keresztjét és őt követnie, legnagyobbrészt az önzés, a helytelen önszeretet leküzdését jelenti: az egoizmus ugyanis, amikor akadályozza Isten szeretetét, meggátolja a felebarát, sőt a családtagok igazi szeretetét is. Itt említhetnénk példa gyanánt a hamis szülői szeretetet, amely annyira a gyermeke javát, boldogulást akarja, hogy az a gyerek lelkileg sérültté válik, nem egy esetben az öngyilkosságba menekül, vagy jobbik esetben elhagyja a családi hajlékot. Igazában ennek hátterében az áll, hogy a szülő gyermekében szeretné megvalósítani önmagát, valóra váltani kudarcba fulladt álmait, helyre hozni saját hibájából elrontott életét, függetlenül attól, hogy gyerekének mi a jó és mire van képessége. Sok szülő pontosan emiatt képtelen szabadon engedni gyermekét, érdekmentesen, önzetlenül segíteni annak kibontakozását. Ezért van az is, hogy sokszor a felnőtt, családot alapított gyerekek életét is meggondolatlanul irányítani akarják, csupa jó szándékból állandóan beleavatkoznak gyerekeik családi életében, s így megkeserítik azok életét, sőt önmagukat is boldogtalanná teszik… De, ehhez hasonló példát hozhatnánk a házasság területéről is, amikor a hitvestárs szeretetből annyira akarja a másik javát, boldogulását, hogy az belefullad ebbe az idézőjelbe tett szeretetbe.

„Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki viszont elveszíti értem életét, az megtalálja”(39), mondja Jézus. Ha az ember szívét teljesen Krisztusnak adja, a szeretet isteni képességével gazdagítva kapja vissza: amikor pedig lemond önmagáról, sőt életéről is, akkor Krisztusban megtalálja az igazi életet, az örök életet, amit senki el nem vehet tőle.
Az Úr kevesektől kívánja meg, hogy szeretetüket életük odaadásával tanúsítsák, mint például Szent Maximilián Kolbe atyától, aki képes volt az ausvitzi koncentrációs táborban életét adni a fiatal családapa helyet, azt azonban minden kereszténytől elvárja, hogy a Krisztuskövetésben soha meg ne hátráljon semmiféle áldozat előtt.

A szentleckében Pál apostol az mondja, hogy meg kell halnunk mind annak, ami elvon az Úr nagylelkű szolgálatától, lemondani mindenről, ami veszélybe sodorná életünkben Isten abszolút elsőbbségét, a szeretetének jutatott első helyet. A keresztény csak így lehet Krisztus hűséges tanítványa, csak így lehet társa halálában és életében. Az apostol szerint a keresztény: „halálával egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, élve azonban Istennek él. Ezért tekintsétek magatokat úgy, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Jézus Krisztusban”(10-11).

Ugyanez áll a kereszthordozástól való húzódozásra és saját életünk megtalálásának vágyára is. Ha magunk akarjuk megvalósítani önmagunkat, nem önmagunkká válunk, hanem csupán szánalmas torzóvá, csonka személyiséggé. Azon kell dolgoznunk, hogy Krisztust valósítsuk meg életünkben, azaz formálódjunk az ő képére és hasonlatosságára.
Ennek kifejezője a kereszthordozás, mely nem egy súlyos teher kénytelen-kelletlen cipelését jelenti, hanem a legszemélyesebb szenvedést, amelyet szeretetből vállalunk. Ez a legnagyobb emberi tett a földön, erre kaptuk a szabadságunkat, ez ad súlyt létezésünknek.
Hogy hirtelen csapásként rám zúdul a kényszerű testi-lelki fájdalom, még nem kereszthordozás, az ott kezdődik, amikor tartalmat, értelmet, értéket adok a szenvedésnek azzal, hogy Krisztus keresztjével egyesítve, az ő szenvedését kiegészítve, szeretettel viselem. S akkor megtapasztalom, hogy a kereszt nem megnyomorít, hanem fölemel, s alkalmassá tesz az Isten műveiben való részvételre.

A szentmisén gondolkodjunk el kissé az evangéliumi részlet tanításán. Kérjük Istent, tisztítsa meg látásunkat, hogy mindennél többre tudjuk becsülni a Vele való találkozást. És kérjük tőle az erőt a kereszt vállalásához abban a reményben, hogy kereszthordozó életünkkel önmagunk és mások üdvösségét szolgáljuk.

Nincsenek megjegyzések: