Ha egy kissé nagyító alá vesszük a föltámadt Krisztus megjelenéseinek leírásait, akkor rájövünk arra, hogy mindegyik jelenésnek van valami tanító célzata is… Először ott jelent meg az apostoloknak, ahol voltak, hogy megtanítsa őket: ahol ketten vagy hárman összejönnek az ő nevében, ott velük tud lenni valóságosan is. Vagy szembejött velük, akik az üres sírtól távozóban voltak, hogy megtanulják: nem a sírban és a sír irányában kell keresni őt. Vagy ismeretlen, idegenként csatlakozik a reményt vesztett menekülőkhöz, hogy az írások értelmét megvilágítva, reményt, és értelmet adjon életüknek, s a Kenyeret megtörve, saját testét adva, erőforrást biztosítson a számukra.
A mai evangéliumi szakasz pedig arról tudósít, hogy a föltámadt Jézus távolabb állt meg tanítványaitól, hogy oda vonzza, hívja őket jelenlétével, ahol ő van, hogy kivezesse abból a tespedtségből, abból a szinte ólmos kábultságból, amibe a nagypénteki események megrázó élménye után kerültek az apostolok.
„Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. De a halászattal elfoglalt tanítványok nem ismerték föl, hogy Jézus az”(Jn 21,1-14).
A tanítványokban saját magunkra ismerhetünk. Hiszem, az Úr mindig közel van hozzánk. Magányunkban is találkozhatunk Vele, de mindig ott az a nehézség, hogy képtelenek vagyunk Őt észrevenni, felismerni… Enni kért tőlük: „Fiaim, nincs valami ennivalótok?” Azt felelték: „Nincsen”.
Ez a föld válasza az égnek, az ember válasza az Istennek. Krisztus a miénkhez hasonló állapotban, hasonló érzésben találta apostolait, tanítványait. Találkozott velük könnyek között - Mária Magdolnával, reménytelenségben az emmauszi tanítványokkal, sikertelenségben, a halászó apostolokkal, hiszen egész éjjel dolgoztak, mégsem fogtak semmit. Lesújtó! Kétségbeejtő!
Jézus mindenütt megkeresi tanítványait, ahol ők egyedül hiszik magukat, elhagyatottnak, elveszettnek érzik magukat, és szép lassan visszavezeti őket a bizalomhoz. Nagy türelemmel meggyőzi őket jelenlétéről, ráébreszti őket a feltámadás örömére.
Nem azért kért enni, mintha éhes lett volna, hiszen ő már odaát van, ahol nem esznek, és nem isznak. Csak fel akarta oldani félelmüket, és igen gyöngéd szeretettel olyannak mutatkozott, mint akinek lehet adni, és aki elfogad.
Ezzel az apostolok beavatást nyertek Jézus részéről abba a nagy titokba, hogy nemcsak addig akart tőlük szolgálatokat és ajándékokat elfogadni, amíg csupán emberként ismerték, hanem isteni mivoltában is: vagyis embersége a halál előtt Isten mélységeit tárta föl, aki nemcsak adni akar teremtményeinek, hanem szívesen el is fogad tőlük ajándékokat.
„Akkor azt mondta nekik: Vessétek ki a hálót jobb oldalon, ott majd találtok. Kivetették, és már nem bírták bevenni a nagy tömeg hal miatt. Akkor a tanítvány, akit Jézus szeretett, odaszólt Péternek: Az Úr az.”
Sem az Úr hangja, sem parancsa, sem csodája nem képes fölébreszteni az apostolokat kábultságukból, annyira el vannak foglalva a halászattal, a munkával, a földiekkel. Csak János, a legfiatalabb, Isten iránt a legfogékonyabb, csak ő érzi szívében ugyanazt a buzdulást, mint annak idején. Érzi, hogy valami újra kezdődik, és ez a belső figyelmeztetés oly mélyre vág, hogy az ott, a parton csak Ő lehet! Az Úr az - szól oda Péternek. Azaz: ez nem lehet más, ez csak Ő lehet, a Mester, a Föltámadott Jézus!
Nekünk is szükségünk van egy jó barátra, ha olykor minden elsötétül az életünkben, ha az ismeretlen megrémít, legyen olyankor valaki, aki azt mondja: „De hiszen az Úr az!”
Fontos mozzanat ebben a jelenésben az is, hogy a föltámadt Krisztus megjelenésével összekapcsolja a szeretet gyakorlását, reggelit készít apostolainak! Ha bele gondolunk, az apostolok egész éjjel dolgoztak, és nem fogtak semmit. És akkor reggel szegények nagyon fáradtak lehettek, és éhesek. És akkor Krisztus van annyira emberi és szolgálatkész, hogy reggelit készít nekik!
Krisztus föltámadása után is a szeretetet gyakorolja, és erre ösztönöz bennünket is: mutassuk meg, hogy az Ő szeretete valóban él bennünk, és az érint meg minket. Egy nagy szeretettel készült jó reggeli - talán a férjednek, feleségednek, talán a gyermekednek - a föltámadt Krisztus megjelenéséről tanúskodhat. Krisztus az emmauszi tanítványokkal való találkozásában is a kenyérszegésnél ismertette meg magát. De ezúttal, a Tibériás tó partján, nemcsak megosztotta, hanem Ő maga készítette a reggelit!
A szeretett tanítvány ismeri föl először Jézust, és így szól Péterhez: „Az Úr az”. Mégis Simon Péter veti magát a vízbe, hogy előbb érhessen Jézushoz. Szemlélhetjük a titkot: az ártatlan szeretet lát előbb és tisztán, a bűnbánó lélek viszont rohan az Úr felé. Titkon bocsánatában reménykedve a háromszori tagadásért. A szűzi, tiszta szeretet, szemlélve egyesül az Úrral, a bűnbánó szeretet, az Úr közelségének minden akadályt legyőző keresésével.
Péter gázol a sekély vízben, a hajó a nyomában: ez az egyik legszebb kép az Egyházról, mely a mulandóságból az örökkévalóság felé tart, ahol a föltámadt Jézus várja égi lakomára, s ahol már nem halat esznek, hanem az isteni életből táplálkoznak.
Péter hajója ezen az éjszakán még nem volt az Egyház jelképe, hanem csupán egy halászati vállalkozás eszköze… a hajó abban a pillanatban válik az Egyház jelképévé, sőt Egyházzá, amikor felismerik a parton álló Urat, hallják hangját, engedelmeskednek neki, és hozzá indulnak… akkor, amikor bennünk és közöttünk minden a föltámadt Jézussal van nyilvánvaló vagy rejtett kapcsolatban, aki az örökkévalóság partjain lakomára hív bennünket: a Bárány menyegzőjére.
Mint mindig, ez a megjelenés, ez az étkezés is küldetéssel végződik. „Reggeli után az Úr így szólt Péterhez: Simon, János fia, jobban szeretsz te engem, mint ezek? Felele neki: Igen, Uram, Te tudod, hogy szeretlek. Jézus erre: Legeltesd juhaimat!”
Szeretsz te engem, Péter? Igen? Akkor törődj a többiekkel! Menj testvéreidhez! Légy egy másik én! Tebenned sokkal inkább szerető akarok lenni, mint szeretett. Inkább akarok szeretni, mint szeretve lenni. Nem azért jöttem, hogy nekem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak. Nem azért, hogy szeressenek, hanem hogy szeressek. Akkor hát engedd, hogy tebenned tudjam azt tenni, ami szívügyem, amit tenni tudok: Másokat szeretni. Légy második énemmé: szeress és szolgálj, törődj követőimmel, köztük a legkisebbekkel is!
Péter megbízatása: Felelősség az egyházért, Krisztus tagjainak a szolgálatába állítva, Isten szolgáinak a szolgája. Neki kell mindig elsőnek lenni abban, hogy felismerje Jézust a legkisebbekben.
Valamiképpen, ezt értette meg papként, püspökként és pápaként, a jelenlegi szentatya, Ferenc pápa. Ezt igyekszik megvalósítani, amikor elmegy a fogva tartott fiatalokhoz a börtönbe, hogy lábat mosson és csókoljon nekik, amikor meglátogatja a kórházban lévő betegeket, amikor lehajol a gyerekekhez és megcsókolja a szellemi fogyatékosokat, amikor születés napján felhívja barátait vagy az újságárust, hogy visszamondja korábbi rendeléseit, amikor fontosnak tartja, hogy személyesen fizesse ki az igénybe vett szállodai szobát, amikor csendőröknek, kertészeknek, munkásoknak misézik…
Igaz eme tettein, az álszentek, a farizeusi gondolkodásúak, a gőgösök, az önmagukat igazaknak és kiválasztottaknak tartók megbotránkoznak. De Ő nem törődik ezekkel, Ő Mesterére hallgat, aki azt mondja, ha szeretsz engem, akkor legeltesd bárányaimat, törődj juhaimmal, menj és keresd meg az egy elveszettet is…
Végül Péter sorsának megjövendölésével végződik ez a jelenés. Ez mindegyikünk hivatásának megjövendölése. „Bizony mondom neked, amíg fiatal voltál, felövezted magad, és arra mentél, amerre akartál, de amikor idősebb leszel, kitárod karodat, és más övez föl téged, és oda vezet majd, ahova nem te akarod. Ezzel azt a halált jelezte, amellyel Péter megfogja dicsőíteni Istent.”
Míg fiatal volt, Péter a maga akaratát cselekedte. Megváltást akart kereszt nélkül, megjelenést fájdalom nélkül, magas méltóságot és beosztást, minden erőfeszítés nélkül.
És te milyen vagy? Olyan, aki a maga akaratát teszi, vagy a másét? Olyan, vagy aki szeszélyes, állhatatlan, saját feje után megy, saját elképzelései szerint él, vagy éppen buta módon, gondolkodás nélkül, az Egyház tanítását nem ismerve, azzal szembefordulva mások megtévesztő, hamis irányítását követed?
Krisztusban felnőttnek lenni azt jelenti, hogy elfogadjuk Isten akaratát, amelyet a Bibliára alapozott Egyház tanításából ismerhetünk meg, annak tudatában, hogy „Kereszténynek lenni nem korlátozódik csupán arra, hogy parancsolatokat követünk, hanem hagyjuk, hogy Krisztus birtokába vegye életünket, és átalakítsa azt” – mondta Ferenc pápa.
Péter egész élete - akárcsak mindegyikünké - egy Jézus-megjelenés, régi imája meghallgatásának története. Egyszer régen a Tábor-hegyen azt mondta az Úrnak: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Hadd maradjunk itt. Hadd építsünk sátrakat, hogy mindig itt maradhassunk”.
És akkor Krisztus titokzatos választ adott neki. Benne volt a halál, a föltámadás, a kínszenvedés és az öröm. Igen, imádságaink mindig meghallgatásra találnak, csak nem mindig akkor és úgy, ahogy szeretnénk... A kereszten, ahova Péter nem akart menni, sőt amitől Jézust is meg akarta óvni, a saját kálváriáján azt mondta, amit annak idején a Tábor-hegyen: Jó nekem itt lennem, Uram. Köszönöm, hogy ide vezettél. Annyival szebb ez, mint amit én akartam. Most itt akarok maradni.
És te, hol vagy? A Tábor-hegyén? Akkor ne beszélj ezekről, a látomásokról, ezekről a megjelenésekről! Majd csak akkor, ha átmentél a passión, a szenvedésen és a föltámadáson.
De ha a kálvárián vagy, ha azon a helyen vagy, ahova nem te akartál menni, ahova különböző befolyások vezettek, talán kedves kezek az Úr hívására, akkor csak mondjad nyugodtan a magad kálváriáján azt, amit egy jól sikerült ima Tábor-hegyén, egy szentmiseáldozatban, egy hivatás perceiben, vagy házasságkötéskor mondtál: Uram, jó nekem itt lennem, ahol te akarsz engem. Segíts, hogy kitartsak, és addig maradjak, ameddig Te akarod. Szívesen fölverem a sátramat, hogy örökre itt maradjak… mert „Te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek Téged”! Ámen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése