A világ összes katolikus templomában húsvét második vasárnapján, vagyis a mai napon az Isteni Irgalmasságot ünnepeljük. Az egyház legfiatalabb ünnepe ez, hiszen Szent II. János Pál pápa csupán 16 éve, 2000. április 30-án rendelte el, hogy az irgalom a harmadik évezred útja legyen. 2002-ben pedig az Egyház a teljes búcsú elnyerésének lehetőségét kapcsolta e naphoz a szokásos feltételek teljesítése mellett.
Az ünneppel kapcsolatban érdemes idézni Jézus szavait, amelyeket Szent Fausztina nővér naplójában olvashatunk. „Azt kívánom, hogy legyen az Irgalmasságnak ünnepe… Húsvét után az első vasárnapon… legyen az irgalmasság ünnepe! (Napló 49.) Azt kívánom, hogy az irgalmasság ünnepe menedék és menekvés legyen minden lélek, de főleg a szegény bűnösök részére” (Napló 699).
Ez a nap - húsvét ünnepével együtt - Isten irgalmas szeretetének csúcspontja és a Feltámadott Krisztus ajándéka az egyház és az egész emberiség számára. Ugyanis az Isteni Irgalmasság az, ami képes korlátot szabni a rossznak.
Jézus rábízta Fausztina nővérre azokat az eszközöket is, amelyek révén az emberek közeledhetnek az Isteni Irgalmasság forrásához, ezek pedig az Irgalmasság ünnepe, az Irgalmas Jézus kegyképe, az Irgalmasság órája, az Isteni Irgalmasság rózsafüzére, valamint az ájtatosság terjesztése.
Szent II. János Pál pápa azt írja: „Az irgalomban gazdag Isten" kezdetű enciklikájában, hogy a húsvéti misztérium magában foglalja az irgalom teljes kinyilatkoztatását, vagyis annak a szeretetnek a kinyilatkoztatását, amely erősebb a halálnál, és hatalmasabb a bűnnél és mindenfajta rossznál; az irgalmas szeretet kinyilatkoztatását, amely felemeli az embert a legnagyobb bukásokból, és kiszabadítja a legnagyobb veszedelmekből is” (96. pont).
Ebben a szent évben, amelyet a Szent atya, Ferenc pápa 2015. dec. 8-val az Isteni Irgalmasságnak szentelt, s amelynek szimbólumát, jelképét a kórusból lelógó zászlón láthatjuk, törekedjünk mélyebben átélni azt az igazságot, hogy mennyire irgalmas a mi Istenünk, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen” (Jn 3,16).
Kt. Amikor a Szentírásban olvassunk Izaiás prófétának a szenvedő Messiásról írt megrázó látomásáról, az evangéliumokban Jézus szenvedéstörténetéről, amikor lelki szemeinkkel látjuk Jézust vérrel verejtékezni a Getszemáni-kertben, látjuk, amint megostorozzák, tövissel koronázzák, elkísérjük a keresztúton, egészen a Golgotáig, és ott látjuk keresztre feszítve: akkor elénk tárul Jézus Szívének végtelen jósága és a három személyű Egy Isten mérhetetlen irgalma. Hiszen mindezt értünk, bűnös emberekért vállalta.
Az Irgalmasság éve a legalkalmasabb idő arra, hogy felismerjük a zsoltáros szavainak igazát: „Irgalmas a mi Urunk, Istenünk, könyörületre hajlik szíve”(vö Zsolt 103,8).
Véssük mélyen szívünkbe, amit a hittudósok egy része tanít, és amit a Szent II. János Pál pápa is említ idézett enciklikájában, azt tudniillik, hogy Isten tökéletességei és tulajdonságai között legnagyobb az irgalom (vö. 75. pont), Aquinói Szent Tamás írja: „Isten minden művében megnyilvánul az irgalom, mint műveinek legmélyebb gyökere”.
Figyeljük meg, hogy a Szentlélektől sugalmazott zsoltárokban, a szentmise imáiban és még számtalan imában a leggyakrabban ismétlődő kérés így hangzik: irgalmazzon nekünk a Mindenható Isten. Kérjük ezt nagy bizalommal, mert beismerjük, hogy bűnösök vagyunk, de bánjuk bűneinket, és el akarjuk kerülni azokat. Merjük kérni Isten irgalmát, mert hisszük és meggyőződéssel valljuk, hogy Isten végtelenül irgalmas, aki a megtérő bűnösnek szívesen megbocsát.
A mai evangéliumi szakaszban pontosan ennek az isteni irgalomnak a megvalósulási formájáról, illetve gyakorlatba ültetéséről hallottunk. Jézus, miután a feltámadás estéjén megjelent apostolainak, akik a zárt ajtók mögött tartózkodtak, s rábízta övéire az Atyától kapott küldetést – „ahogy az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket” -, megadja nekik a Szentlelket. „Rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot” (Jn 20, 21-23).
Itt a Szentlélek úgy jelenik meg, mint a feltámadt Krisztus első ajándéka Egyházának, mégpedig abban a pillanatban, amikor ezt az Egyházat létrehozza és elindítja, hogy folytassa küldetését a világban.
A Szentlélek kiárasztásával együtt történik a bűnbánat szentségének a megalapítása, amely a keresztséggel és az Eucharisztiával együtt kimondottan húsvéti szentség, hatékony jele az isteni irgalomnak a bűnök megbocsátása által és annak, hogy Krisztus áldozata által Isten kiengesztelődött az emberekkel.
Az ember akár letagadja, akár bevallja: legnagyobb, és saját erejéből megoldhatatlan problémája a bűn. Nemcsak a másoké, hanem leginkább a magáé. Vannak filozófiai irányzatok, amelyek úgy intézik el a kérdést, hogy egyszerűen tagadják a bűn létét: szerintük vannak vétségek, de csak a fennálló társadalmi rend ellen, mert nincs Isten, aki ellen vétkezni lehetne. Ez a végzetes és vészes felfogás uralta az Isten létét tagadó materializmus ideológiáját is. Majdnem ugyanez a felfogás kapott ma új címkét az erkölcsi liberalizmusban.
Mindkét irányzat - és az összes többi is - megváltatlanul hagyja az embert, a lelkileg intelligensebbeket őrületbe kergetve, mert amikor egyedül marad az ember, lelkiismerete megszólal, és vádolja őt.
A lelkiismeret Valakinek a hangja. A rosszul művelt pszichológia - illetékességi körét túllépve - tévesen azt állítja a lelkiismeretről, hogy az csak egy belénk nevelt „felettes én”, mely szüleink, nevelőink, elvárásait szajkózza egy életen át. Mindez üres szócséplés azzal a megrendítő tapasztalattal szemben, hogy egy „Isten nélküli értékrenddel” betáplált emberben egyszer csak megszólal egy titokzatos hang, és mindazt bűnnek minősíti, rossznak tartja, amit sem nevelői, sem ő nem tartottak annak.
Az emberiség Ádám bűne óta bujkál Isten elől. Tudattalanul is tudja az ember, hogy senki sem bocsáthatja meg a bűnöket, csak egyedül az Isten. De ő láthatatlan. Onnét tudjuk, hogy Isten megbocsátott, hogy elküldte szent Fiát, Jézus Krisztust, akinek van hatalma a bűnök megbocsátására, és aki ezt a hatalmat ráruházta az apostolokra. Ez az ő egyedüli, senki által nem bitorolható útja az ember lelkéhez.
Az apostolok, látva a föltámadt Jézust, megsejtik, hogy ő egészen az Istené. Nem csupán emberi teste van, hanem örökkévaló Isten, az élő Isten Fia, aki éppen föltámadásával bizonyította, hogy Isten bocsánatát hozza az embernek.
Mi nagyobb dolog: azt mondani, bűneid meg vannak bocsátva, vagy dicsőséges testben föltámadni? Mindkettő csak Istennek lehetséges. Jézus bűnöket bocsátott meg, amikor a földön járt, s hogy ehhez joga volt, most láthatják az apostolok. Jézus föltámadt teste az emberi test új, örökkévalósult formája.
„Megmutatta nekik kezét és oldalát.” Láthatták: nem szellem. Most megbizonyosodhattak arról, hogy minden meghalt, és elporladt emberi testnek van jövője a názáreti Jézusban. Ez a föltámasztás ugyanolyan méretű isteni tett, mint a bűnök megbocsátása. Ha Jézusnak minden test fölött van hatalma, mert halálával legyőzte a halált, akkor a bűn fölött is van, mert az általunk ismert halál a bűn következménye.
Most, Húsvétvasárnap este döbbennek rá az apostolok, hogy Jézus imádságát, amelyet a bűnök bocsánatáért mondott a kereszten, meghallgatta az Atya. Az is most lett nyilvánvaló, hogy Jézus halálának igazi áldozati értelme van, amelyről az utolsó vacsorán hallottak: vére kiontatik a bűnök bocsánatára (minden ember minden bűnének bocsánatára), tehát nincs többé válaszfal Isten és ember között, ha az ember kéri és elfogadja a bocsánatot, ha megtér.
Bizonyos szempontból a bűnbánatszentségében a legmélyebb találkozás jöhet létre az Isten és a bűnös ember között, ha ezt az ember is akarja. Egyetemes küldetést kapnak az apostolok és általuk az ő utódaik, a bűnök megbocsátására. Erre adja nekik a föltámadt Üdvözítő a Szentlelket, Isten szeretetének és irgalmának Lelkét. Már itt elővételeződik a pünkösdi esemény, amikor látható módon árasztja ki Jézus az Atya és az ő Lelkét az apostolok testületére, az Egyházra. Az apostolok először Pünkösdkor valósítják meg hatalmas sikerrel Jézustól kapott küldetésüket. Bűnbánatra szólítják fe1 a szíven talált tömeget. És gyakorolják a bűnök alóli feloldozást a keresztség szentségének kiszolgáltatása által.
Ma is ez az Egyház hatalmas sikere, ha láthatatlan is. És ez a jövője: van hatalma a bűnbánónak kiosztani a Jézus vérén szerzett bűnbocsánatot, mégpedig annyiszor ahányszor a bűnbánónak szüksége van rá. Ha ez nem így lenne, akkor Isten igazságtalan lenne velünk szemben, és olyat követelne tőlünk, amit Ő maga sem teljesít. Amikor egy alkalommal Jézus a megbocsátásról beszél, akkor Péter apostol rákérdez: „Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell neki megbocsátanom? Talán hétszer? Mondom neked - felelte Jézus -, nem hétszer, hanem hetvenhétszer”(Mt 18, 21-22), vagyis annyiszor ahányszor őszintén bocsánatot kér.
Kt. Húsvét 2. Vasárnapján, vagy régi nevén fehérvasárnap, illetve új nevén az Isteni Irgalmasság vasárnapján, az egyház nem szűnő örömmel Urunk feltámadását és az emberrel szemben tanúsított irgalmát ünnepli. Ez a vasárnap azonban már átvezet minket a húsvéti történet és esemény napjának közvetlen megünnepléséből az állandó húsvéti ünneplésbe, s arra figyelmeztet, hogy a hit által bennünk élnek húsvét kegyelmei. Húsvéti életünkkel, életformánkkal nekünk kell képviselnünk és megjelenítenünk a halálból föltámadott Üdvözítő jóságát és irgalmát.
Az Apostolok Cselekedeteinek számos részlete számol be az első keresztények húsvéti hitéről. A föltámadt Krisztusban való hit volt az az erő, amely az első keresztényeket mély élet- és szeretetközösségben szorosan egyesítette és az irgalmasság tetteinek gyakorlására ösztönözte. „A sok hívő mind egy szív és egy lélek volt”(4,32). „Nem is akadt köztük szűkölködő” (4, 34).
Ők már nem közvetlen „tapasztalás” alapján hisznek, mint az apostolok, hanem az apostolok közvetítő tanúságtételének segítségével. „Az apostolok tanúsították Urunk Jézus feltámadását” (33); ennek volt megfelelője valamennyi hívő életerős hite. Ez az erős hit késztette őket arra, hogy javaikról önként lemondjanak, azokat közösbe adják és így gyakorolják az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit, segítsék a leginkább rászorulókat, akiket Krisztusban testvéreiknek tartottak.
Nem valami elméleti, ideológiai hit volt ez, hanem kézzelfogható és tevékeny: teljesen meghatározta a hívők új életét nemcsak az imában, Istennel való kapcsolatukban, hanem embertársaikkal is, egészen legféltékenyebben őrzött érdekeik háttérbe szorításáig.
Ebben a hitben van ma hiány. Túl sok az olyan hívő, akinek életében a hit nem jár semmiféle gyakorlati következménnyel, nem alakít át semmit vagy csak nagyon keveset. Az ilyen kereszténység se meg nem győzi, se át nem alakítja a világot.
Az ősegyház példája által újra meg kell edzeni hitünket, Istentől pedig kikönyörögni a mély hit kegyelmét, mert a keresztény győzelme hite életerejében rejlik. „Mindenki, aki Istentől van, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött - a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1 Jn5, 4-5).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése