Oldalak

szombat, december 13, 2014

Adventi gondolatok: A pusztaság lelkülete nemcsak önmegtagadásból és lemondásból áll… Advent 2. hete – szombat (Mt 17, 10-13)

„Ekkor, mint a tűzvész, Illés próféta jött, kinek szava lángolt, mint az égő fáklya” (Sir 48,1) – olvastuk az első olvasmányban.
Illés próféta, aki az Úr hatalmával véghezvitt csodái után a halk szellő suttogásában ismerte fel Istent, annyira mély nyomot hagyott a választott nép emlékezetében, hogy várták: újra eljön és helyreállít mindent.

És Isten be is teljesítette ezt a várakozást Keresztelő János elküldésével, persze, nem a reinkarnáció értelmében, hanem hogy, ugyanazt a prófétai lelket adta az Előhírnöknek, mint amellyel Illés munkálkodott. Keresztelő „Illés lelkével és erejével” (Lk 1,16) lépett az emberek közé, írja Szt. Lukács. Ő az, akit Isten Lelke, a prófétákat elemi erővel elhívó és küldő Lélek betölt. Ő az, aki „már anyja méhében megtelik Szentlélekkel” (Lk 1,15).
Keresztelő Jánosban ugyanakkor az illési karizma szellemibb-lelkibb megjelenését látjuk: ő az istenítéletet nem külső erődemonstrációként, hanem belső valóságként jelenítette meg, s szívbéli megtérést kívánt hallgatóitól, amit ő maga is gyakorolt.

Keresztelő nem valami gyönge ember volt, aki nádszál módjára ingadozott, nem is afféle „nyárspolgár”, aki élvezte az életet, mondván, hogy csak egyszer élünk, hanem erős, hitében szilárd, magatartásában szigorú, életvitelében fegyelmezett, egészen Istennek adott ember volt. Ahogy Jézus fogalmazott „prófétánál is nagyobb”, aki tartózkodási helyéül a pusztaságot választotta, ahol – elszakadva minden földi jótól – imában és bűnbánatban készült fel küldetése teljesítésére, vagyis arra, hogy hirdesse az Üdvözítő világba érkezését és előkészítse neki az utat.
Ez az, amire az írástudók és farizeusok szeme vak és füle süket maradt. Ők csak a szigorú aszkétát, a félelmetes prófétát látták, akit talán egy kicsit őrültnek is tartottak. Nem ismerték fel jelentőségét, szerepét, azt, hogy az emberek fiai között nem született nála nagyobb. Pedig jó lett volna, ha felismerték volna benne az Úr előfutárát…

Mi tanuljunk az ő hibájukból, igyekezzünk felismerni Keresztelő János szerepét és jelentőségét életünkre vonatkozólag is, mert minden keresztény életforma bizonyos mértékben megköveteli a „pusztaságot”, azaz az önmegtagadást, a bűnbánatot és a kényelemről való lemondást. Az adventi idő, amelyben előtérbe kerül Keresztelő János alakja, sürgető módon figyelmeztet, hogy e kötelességünk teljesítése elengedhetetlen eszköz arra, hogy felkészülten várjuk az Úr eljövetelét.

A pusztaság lelkülete nemcsak önmegtagadásból és lemondásból áll, hanem összeszedettségből és hallgatásból is, mert ezek nyitják meg az embert Isten felé, teszik készségessé Isten titkainak szemlélésére. Minden keresztény, Keresztelő Jánoshoz hasonlóan arra hivatott, hogy szíve mélyén hallgassa Isten szavát, azt megtestesítse életében és átadja testvéreinek.
Mindez hallgatást és összeszedettséget kíván meg. Hallgatni kell a teremtmények között, hogy meghalljuk és elmélyítsük Isten szavát. Nincs odafigyelés csend nélkül. A fecsegő, a feleslegesen beszélő, szószátyár ember nem tud odafigyelni az emberek – még kevésbé – Isten szavára. Egyébként a belső összeszedettséghez vezető csend kifejleszti az embernek azt a képességét, hogy másokat meghallgasson és megértsen, és hogy a megfelelő pillanatban megvilágosító szavakat mondjon. 
 „Illés valóban eljön, és helyreállít mindent” (Mt 17,11) – mondja az Úr Jézus Malakiás próféta jövendölését idézve, majd hozzá teszi: „hogy Illés már eljött” (Mt 17,12).
Ha eljött, akkor hol maradt a megígért helyreállítás? - Az emberi szívekben, melyek megnyílnak az isteni tűznek, hogy kiirtson belőlük minden bűnt és gonoszságot. Keresztelő János helyreállította a Teremtő és teremtmény kapcsolatát, amikor őszinte megtérést hirdetett, és helyreállította az ember és ember viszonyát, amikor arra figyelmeztetett, hogy senki ne éljen vissza Istentől kapott hatalmával.

Az Úr Jézus pedig ezekbe a megtisztított és előkészített szívekbe hullatta és hullatja a Szentlélek által Isten országának magvait, egy egészen új, sohasem látott Isten - ember kapcsolat kezdetének magvait.
Mert Jézus Krisztusban Isten Lelke végérvényesen megérkezett a világba. Az igazság Szentlelke újra ott lebeg, de most már nem a vizek, hanem „a szívek felett” és befogadásra vár, hogy azokat egészen újjáteremthesse.

Nincsenek megjegyzések: