A mai evangéliumi részletben Jézus a mennyek országáról tanít és e titokzatos birodalomnak két vonását emeli ki.
Az
ország egyik vonása az, hogy magasabb rendű, mint az ószövetségi
üdvrend. Erre a különbségre az a megjegyzés utal, hogy az új országban
még a legkisebb tanúságtevő is nagyobb, mint Keresztelő János. Mert az
Ószövetség legnagyobb prófétája, a Messiás útját előkészítő Keresztelő
János még ahhoz az üdvrendhez tartozott, amely jóllehet ébren tartotta a
reményt, nem biztosította a bűn hatalmától való szabadulás és az örök
élet lehetőségét. A Jézus erejében működő tanítvány ezzel szemben már
hatékonyan tudja közvetíteni a Jézus nyújtotta bűnbocsánatot és az örök
életet.
Az ország másik vonását Jézus abban jelöli meg, hogy ez a birodalom erőszakot szenved, és az erőszakosok ragadják el.
Ezt kétféleképpen lehet érteni. Az egyik értelmezésben az erőszakra utalás azt jelenti, hogy ellenséges erők próbálják akadályozni az evangélium terjedését, s bűnös hatalmak az ország elpusztításán fáradoznak. A próféták és szentek üldöztetésére, kiontott vérére gondolhatunk, s ezt Keresztelő János halálának módja, vagy a ma ünnepelt Szent Lucia szűz, Siracusában, 304-ben bekövetkezett vértanúsága is alátámasztja.
A másik értelmezésben az erőszak önlegyőzést jelent. Azt a következetes és megalkuvás nélküli küzdelmet a bűnnel, a kényelemmel, a megszokással, amelyet a Keresztelő hirdetett, s amire ő maga is példát mutatott. Ugyanis az ember szívében jelenlévő Isten szerető keresése együtt jár a világnak és önmagunknak való meghalással. Ilyen értelemben minél inkább meghal az ember, annál inkább megtalálja Istent. S ha még sincs így, akkor ez annak köszönhető, hogy nem hajlandó fölvállalni ezt a belső erőszakot, az önmegtagadást.
Az
igazság sajnos az, hogy a keresztények, sőt az Istennek szentelt
személyek is, gyakran megelégszenek a felületes élettel, ami pedig
képtelenné teszi őket arra, hogy bensejükben összeszedve magukat,
Istennel találkozzanak. Így az emberben rejlő vágyak, szenvedélyek a
teremtmények felé taszítják őt, ezek meg elrabolják a szívét, maguk felé
irányítják reményét, és arra késztetitek, hogy bennük vagy emlékükben
találjon örömet. Végül is az ember elfelejti, vagy legalábbis
elhanyagolja a benne rejlő nagy kincset: az élő és jelenvaló Istent, aki
pedig őt mélyebb, igazabb életre, a Vele való bensőséges életközösségre
hívogatja.
Az Úr ott vár, a lélek mélyén, ahol szállást vett magának, az ember pedig alig tudja összeszedni magát, nem tud leszállni ebbe a mélységbe, hagyja, hogy ezerféle külső ügy tartsa hatalmában és kösse le érdeklődését.
Az Úr ott vár, a lélek mélyén, ahol szállást vett magának, az ember pedig alig tudja összeszedni magát, nem tud leszállni ebbe a mélységbe, hagyja, hogy ezerféle külső ügy tartsa hatalmában és kösse le érdeklődését.
Ha
nem szakítunk ezzel a kettősséggel, ezzel a felületes életvitellel,
akkor nem találhatjuk meg a bennünk rejtetten jelenlévő Istent, nem
élhetünk közösségben Vele.
Ez a kétfajta erőszak egymás mellett létezik. Sőt, az egyik hat a másikra: a külső erőszak ellen csak a belső erőszak nyújthat védelmet. Ahol Isten ügyéről van szó, ott e két erőszak ütközik, s a végső idők felé haladva a harc mind jobban kiéleződik közöttük.
E két erőszak között azonban a különbség ég és föld. Szó szerint, hiszen az egyik az ember görcsös igyekezetéből születik, a másik viszont Isten erejéből táplálkozik. Éppen ezért a harc kimenetele sem kétséges: fizikailag a külső erőszakot elkövetők kerekedhetnek felül a földön, de ezzel saját vereségüket készítik elő. Az önmegtagadás viszont az örök győzelem felé segít: felszabadít bennünket Isten fiainak dicsőséges szabadságára.
Így mindazoknak, akik Jézushoz akarnak csatlakozni, erőt kell venniük önmagukon, kényelemhez szokott életvitelükön, a bűnnel kiegyezett magatartásukon. A kockázatos és küzdelmes életet kell vállalniuk, mert csak erőfeszítések, áldozat vállalások árán lehetnek az ország hatékony munkásai, tanúságtevői.
Ez a kétfajta erőszak egymás mellett létezik. Sőt, az egyik hat a másikra: a külső erőszak ellen csak a belső erőszak nyújthat védelmet. Ahol Isten ügyéről van szó, ott e két erőszak ütközik, s a végső idők felé haladva a harc mind jobban kiéleződik közöttük.
E két erőszak között azonban a különbség ég és föld. Szó szerint, hiszen az egyik az ember görcsös igyekezetéből születik, a másik viszont Isten erejéből táplálkozik. Éppen ezért a harc kimenetele sem kétséges: fizikailag a külső erőszakot elkövetők kerekedhetnek felül a földön, de ezzel saját vereségüket készítik elő. Az önmegtagadás viszont az örök győzelem felé segít: felszabadít bennünket Isten fiainak dicsőséges szabadságára.
Így mindazoknak, akik Jézushoz akarnak csatlakozni, erőt kell venniük önmagukon, kényelemhez szokott életvitelükön, a bűnnel kiegyezett magatartásukon. A kockázatos és küzdelmes életet kell vállalniuk, mert csak erőfeszítések, áldozat vállalások árán lehetnek az ország hatékony munkásai, tanúságtevői.
Jézus tanítása hálára kötelez és feladatunkra emlékeztet. Hálára
kötelez, mert tudatosítja bennünk, hogy az újszövetségi üdvrend
munkatársai vagyunk. S arra a feladatunkra emlékeztet, hogy ellenséges
környezetben és erőfeszítések árán válhatunk csak jó tanúságtevőkké.
Mert a mennyek országa csak akkor lehet a miénk, ha kitartunk a belső
erőszak útján, s az ellenfél fegyvereivel szemben az Isten támadó és
védő fegyverzetét öltjük magunkra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése