Oldalak

vasárnap, november 02, 2014

Senki sem állíthatja magabiztosan, hogy holnap is élni fog... – halottak napja

Jeruzsálem - Szilveszter fotó archívum
Különös nap ez a mai: halottak napja. Ezekben a napokban, hívő és hitetlen megfordul a temetőben. Sokszor fáradságot és áldozatot nem kímélve az ország más részeiből, hogy egy-egy szál virágot, gyertyát helyezzen szeretteinek sírjára.

Hogy miért van ez, arra talán a legtöbben azt mondják: mert így szokás. Tény azonban, hogy ezekben a napokban mindenki találkozik valahogy a halállal. Találkozik a gyermek, aki talán csak azt a számara izgalmas és játékos eseményt veszi észre, hogy gyertyákat kell gyújtani a síroknál. Találkozik a fiatal, aki közömbösen és unottan van jelen, de valami fojtogatót ő is érez a levegőben, hiszen illetlen ilyenkor hangoskodni a temetőben. Találkozik az élet delén túl lévő ember, aki ezen a napon a földi életből eltávozott hozzátartozóinak emlékét idézi fel. S találkozik az idős ember, aki egyre közelebb érzi magához a halál jeges leheletét.

Halál. Fogyasztói társadalmunk elegáns társaságaiban modortalanságnak számít és nem illik szóba hozni a szenvedéssel, halállal kapcsolatos dolgokat. Ha mégis a halálról kényszerülünk beszélni, akkor legfeljebb általános alanyban fogalmazva annyit mondunk: az ember meghal. Az ember, de sosem én, s voltaképp a halált olyan dologgá szelídítjük, amely senkihez sem tartozik. Menekülünk az igazság kimondása elől, hogy az ember, halálra születik. Pedig „senki sem állíthatja magabiztosan, hogy holnap is élni fog” – (Euripidész).
Ma - modortalanság ide, vagy oda – éreznünk kell a halál fagyos leheletét a temetőket járva, mint a fagyos szelet, amellyel szemben akárhogy öltözködünk is, talál egy rést ruházatunkon, ahová metsző jegességgel behatol. A halállal szemben nincs menekülés: mindannyiunkat utolér előbb, vagy utóbb, s tisztáznunk kell a kérdést: vajon a síron túl is létezik élet?

A halállal kapcsolatban két út tárul fel az ember előtt. Az egyik az, amelyik sehová sem vezet, csak a megsemmisülés sötét feneketlen szakadékába. Ha éles tekintettel járunk a világban, akkor láthatjuk, hogy a mai modernnek nevezett társadalmak ezen az úton járnak, amelyre méltán használhatjuk a halál kultúrája elnevezést. Hiszen a mindenáron való evilági érvényesülés a halál utáni élet totális tagadásából fakad.

De létezik egy másik út a halállal kapcsolatban. Akik, ezen az úton járnak, egyfajta módon hitet tesznek amellett, hogy valaminek lenni kell a halál után. Ezt az első olvasmányban Jób pátriárka, már sokkal konkrétabban fogalmazza meg: „Tudom, hogy Megváltóm él, és a végső napon feltámadok a földből” (Jób 19, 23). Az Újszövetség már a feltámadás előfeltételét is meghatározza, ami nem más, mint a második isteni személyben, a Jézus Krisztusba vetett hit. Mert Szent János evangéliuma szerint, aki hisz a Fiúban annak örökélete van, és Ő feltámasztja az utolsó napon (vö Jn 6, 37-40).

Tehát a halállal kapcsolatos útnak egy sokkal világosabb folytatását nyitotta meg a mi Urunk Jézus Krisztus, mert a kereszténység a halál tapasztalatára egyedülállóan eredeti és meghaladhatatlan választ hozott. Ez a válasz abban áll, hogy fölértékeli az ember életét az őt megillető méltóságra.
Az ember Isten képmására van teremtve, s belé van ezáltal oltva a halhatatlanság csírája. Ezért van folytatás a halál után. Erre a gondolatra azonban minden más vallás valamilyen szinten eljutott, hogy a lélek halhatatlan. Amit a kereszténység ehhez hozzátesz, s ami a kereszténységet egyedivé teszi ezen a területen is, az az, hogy az Isten megtestesült Jézus Krisztusban, magára vette emberi természetünket, s az, hogy halála után feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy majd mi is mindannyian – hívők és hitetlenek egyaránt – feltámadjunk. Más dolgok mellett ezek azok a sajátos vonások a kereszténységben, amelyet soha emberi elme ki nem talált volna, ezek azok, melyek közvetlenül Istentől származnak. Ha ő ezt nem adta volna tudtunkra, ma sem tudnánk.
Jézus Krisztus megtestesült, magára vette emberi természetünket. Ezzel Isten isteni szintre értékelte fel az emberi életet.
Jézus Krisztus feltámadt, elsőként a halottak közül, hogy mi utána mindannyian feltámadjunk. Ez a kereszténység lényege, amire azt mondta Szent Pál: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem”. Ha Krisztus nem támad föl, akkor a kereszténység csak egy a sok kulturális irányzat között, amely ma divatos, holnap pedig idejétmúlttá lesz.
Ennek fényében elszomorító, hogy ma milyen kevesen hisznek a feltámadásban még a magukat hívőnek, kereszténynek valló emberek között is.
A Magyar Nemzetben olvastam Barna Gábor, szegedi néprajzkutató professzornak egyik vallomását, a halálutáni élettel kapcsolatos kutatási eredményét, ezeket írja: „Egyik legelső kutatói élményem, hogy ezekről a kérdésekről beszélgettem egyszerű emberekkel. Kiderült, hogy nagyon sokan képtelenségnek tartják a feltámadást, mert a test elporlad, hanem inkább azt gondolják, hogy az ember az utódaiban él tovább, ez biztosítja az örökös folytonosságot… A keresztény egyházaknak el kell gondolkodniuk azon, hogyan tudják továbbadni a tanításukat – mondja a professzor, s majd hozzá teszi, hogy – az öröklét, a megsemmisülés kérdése mégis mindenkit foglalkoztat. Végül is az a tudat az eltérő hiedelmek mellett is megvan, hogy a halál milyensége az élet milyenségével van összefüggésben. Hogy a jó halál a jó élet következménye. Mindenki megbékélten szeretne meghalni.”

A mai nap kérhetetlenül szembesít a halállal és a feltámadással. A kérdést mindenkinek személyesen kell eldöntenie, hogy melyik utat választja? Azt, amely a semmibe torkollik. Azt, amelyik homályosan hisz az örökkévalóságban, vagy pedig ennek Istentől megvilágított szakaszát, mely hisz a feltámadásban. A kérdést mindannyiunknak külön-külön kell megválaszolnunk, hogy milyen hittel lépjük át a temetők kapuját, melyre az van felírva: Feltámadunk!

Ne feledjük, a halállal és a feltámadással való számvetés, számvetés egész életünkkel is. Mert a befejezés határozza meg mindazt, ami előtte van. Éppen ezért döntésünk nem lehet csak elméleti. Nem elég elhinni, hogy van Isten, aki értelmet adhat további életünknek, ha rábízzuk magunkat, hanem úgy is kell élnünk.
Ne feledjük, az Istenre és üzenetére való fogékonyság hiánya feladatot támaszt az elkötelezett keresztény hívekkel szemben. A széles körökben elterjedt reménytelenség ellenére emeljük tekintetünket az égre a legnagyobb gyász és fájdalom közepette is, tegyünk tanúságot a feltámadás és az örök élet hitének erejéről, mely elviselhetővé teszi a legsötétebb gyászt, és reményt keltő fénysugárral az örök hazában beteljesülő reményre ragyog.
Mert ha én valóban az Urat vallom Istenemnek, Ábrahám, Izsák és Jákob, Szent István és Szent László Istenét, aki nem a holtak Istene, hanem az élőké, ha él bennem az a bizonyos csalhatatlan reménység, akkor ennek meg kell látszania mindennapjaimon, feladataim végzésén és a nehézségek, megpróbáltatások idején tanúsított viselkedésemen. Akkor életem jellemzője nem a pesszimizmus, hanem az optimizmus, nem a kétségbeesés, nem az állandó félelem, hanem az Istenre való ráhagyatkozás derűs lelkülete kell hogy legyen.
Az a remény, amely ugyan Istenre hivatkozik, de nem válik életem kis és nagy döntéseinek mozgatójává, nem több ideológiánál, és talán annyit sem ér, mint a becsületesen bevallott reménytelenség.
Az igazi, a halottakat feltámasztó Istenbe vetett reménység átalakítja az ember életét. A Vőlegény érkezésére várakozó jegyes lelkületét formálja ki bennem, aki nem erre a földi életre rendezkedett be csupán, mégis felkészült a várakozás hosszú óráira, amit hasznosan tölt itt a földön. Úgy van itthon e földön, hogy egy percre sem feledi: örök otthon várja a mennyben.
Végezetül egy mondatot vigyünk magunkkal mintegy összefoglalásaként mindannak, amit eddig mondottunk Mózest idézve: „Ma tanúul hívom ellenetek az eget és a földet: életet és halált, áldást és átkot tártam a szemetek elé. Így hát válaszd az életet, hogy te is, utódaid is életben maradjatok!” Ámen.

Nincsenek megjegyzések: