Ha van időm, biciklire pattanok néha, mint a régi szép időkben, s bekarikázom a környéket.
Egyik nap már messziről egy útmenti kereszt tűnt fel nekem, annál is inkább, mert itteni szűkebb – zömében protestáns – pátriámban ez igen ritka látvány. Mellette egy pad. Ültek rajta. Valami úgy vonzotta oda a járó-kelőket, mint a mágnes.
Kissé távolabb magam is leültem, s azt kellett látnom, hogy rövid idő alatt többen is megálltak a kereszt előtt. Egyesek rövidebb, mások hosszabb ideig. Mintha még imádkoztak volna is...
Vajon miért van a keresztnek olyan vonzóereje? – gondolkoztam el a titkon.
Mivel nem akartam a magam okoskodására hagyatkozni, amikor nem volt senki, odamentem magam is hozzá, és megkérdeztem őt: „Miért jönnek hozzád az emberek? Mire emlékezteted őket?”
Nem válaszolt azonnal.
Már-már azt hittem, hogy nem is fog megszólalni, de aztán egyszer csak kenetteljesen azt mondta: „Arra emlékeztetem őket, hogy szeretet nem létezik fájdalom nélkül. Aki szeretni akar, annak késznek kell lennie a szenvedésre is. És az szeret a legjobban, aki a legtöbbet szenvedi.”
Majd még csendesen hozzá fűzte: „Isten is a szeretetnek ezt az útját választotta...”
Ritkán éreztem olyan belső békét, mint ebben a pillanatban.
A kérdések, amelyek néha magam is Istennek szegezek, hirtelen másodrangúvá töpörödtek.
A szeretet - szenvedés!
A szenvedés - szeretet!
Milyen áldásos volt az útszéli kereszttel való találkozásom.
Felfedte előttem az élet legmélyebb titkát.
Istenről és a szeretetről beszélt nekem...
Stuttgart, 2014-04-07.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése