Oldalak

vasárnap, március 16, 2014

Hadd verjünk három sátrat… - Nagyböjt 2. vasárnapja - hanganyag is


A táborhegyi bazilika - fotó: fr. Szilv
 A bábeli torony építése után úgy látszott, hogy az emberi történelem zűrzavarba, széthullásba torkollik! De Ábrahám meghívásával elkezdődik az a sajátos üdvösség történet, amely Krisztussal és a megváltással érte el csúcspontját. Isten nem hagyta magára a bűnbeesett embert. Ábrahámban elindítja az egy Isten tiszteletét és a megváltásra vonatkozó reményt, miközben a környező népek több istenben hisznek. Az élő hit arra képesíti Ábrahámot, hogy engedelmeskedjen Isten felszólításának, valamint szakítson múltjával és jövőjét illetően rábízza magát Isten gondviselő jóságára, mert csak így „nyer áldást a föld minden nemzetsége”(Ter 12,4) általa.
A Jézus színeváltozása – amiről az evangéliumi szakasz számol be –, felvillantja a végcélt, a színről színre látást. Ha Jézusra figyelünk, akkor nekünk is részünk lehet ebben a tapasztalatban, és mi is megerősödhetünk, hogy visszatérve mindennapi feladataink közé Jézussal járjuk az Atyai ház felé vezető zarándokutunkat. Az ószövetségben Mózes és Illés irányadó állomások voltak ezen az úton; de az újszövetségben Krisztus az igazi Út, mivel Ő az Atya Igéje és tökéletes Képmása.

Fiában láthatóvá, hallhatóvá lett számunkra az Isten. A felhőből szóló hang felszólít: "Őt hallgassátok". Ráhallgatni annyi, mint hinni és engedelmeskedni Neki, mikor új Mózesként az Újszövetség törvényét meghirdeti, de akkor is, mikor a szenvedéséről beszél, és hív a kereszt mindennapi felvételére! Mert a színeváltozás jelenetében összekapcsolódik az Úr dicsőségének kinyilvánulása a kereszt gondolatával. Jézus istensége összetartozik a kereszttel: csak ebben az összefüggésben ismerhetjük meg igazán Jézust. Szt. János evangélista a keresztnek és a dicsőségnek ezt a szoros kapcsolatát fejezte ki, midőn a keresztet Jézus „felmagasztalásának” mondja, és azt állítja, hogy a felmagasztalás nem másutt, mint a kereszten történik.
A megdicsőülés és a kereszt közötti összefüggésnek a tanúi: Péter, Jakab és János, akikkel külön „fölment egy magas hegyre”. Hármukkal, majd ismét fogunk találkozni a másik hegyen, az Olajfák hegyén, Jézus halálfélelmének, s vérrel való verejtékezésének a helyszínén, amely a színeváltozás ellenképe, s mégis a kettő elválaszthatatlanul összetartozik.
A nyugalomba vonult Szentatya, Benedek pápa mondotta: „A színeváltozás a feltámadás előképe, ez viszont elválaszthatatlan a haláltól. Jézus azért nyilvánítja ki dicsőségét az apostoloknak, hogy legyen erejük elfogadni a kereszt botrányát, s hogy megértsék: az Isten országához vezető út nagyon viszontagságos. Ha el akarunk jutni az örök életre, hallgassunk Jézusra, kövessük őt a keresztúton, és hordozzuk szívünkben a feltámadás reményét”

A színeváltozás jelenetében, fontos szerepet játszik a hegy. És itt gondolhatunk a többi hegyre is, amik Jézus életében szerepet játszanak – a megkísértés hegyére, Jézus nagy igehirdetésének a hegyére, az imádság hegyére, a félelme hegyére, a kereszt hegyére és végül a feltámadás hegyére, ahol – ellentétben a hatalom által megvalósítandó világuralommal, amelyet az ördög kínált fel neki – az Úr így nyilatkozik: „Nekem adatott minden hatalom a menyben és a földön” (Mt 28,18). E mögött azonban megjelenik a Sinai, a Hóreb és a Mórija – az ószövetségi kinyilatkoztatás-hegyei is, és amelyek a Templom hegyére is utalnak, ahol a kinyilatkoztatás liturgiává, Isten tiszteletté lesz.
Ha feltesszük a kérdést, hogyan kell értelmezni a hegyet, akkor kétségkívül elsősorban a hegy általános szimbolikája áll a háttérben: a hegy, mint a fölmenetel helye – nemcsak a külső, hanem a belső felemelkedésé is. - A hegy, mint megszabadulás a mindennapok terhétől, mint lélegzés a teremtés tiszta levegőjében. - A hegy, amely kilátást nyújt a teremtés tág terére és szépségére, a hegy, amely belső emelkedettséget ad és megsejteti a Teremtőt.
E gondolatokhoz hozzá kapcsolhatjuk a beszélő Istennek és a szenvedésnek a tapasztalatát, amely Izsák feláldozásában érte el csúcspontját, a bárány áldozatában, amely előremutat a Kálvária hegyén végérvényesen feláldozott Bárányra. Mózesnek és Illésnek megadatott, hogy Isten hegyén kinyilatkoztatást kapjanak, most azzal beszélgetnek, aki személy szerint Isten kinyilatkoztatása.

A mai evangéliumi szakasznak főtémája a színeváltozás: „És ő színében elváltozott előttük”- olvashatjuk Szt. Márk evangéliumában, majd kissé ügyetlenül, a titok előtt szinte dadogva hozzáfűzi: „Ruhája olyan ragyogó fehér lett, amilyenre a földön egyetlen ványoló sem tudná kifehéríteni”(9,3). Szt. Máté a mai evangéliumi szakaszban már finomabban fogalmaz: „Arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény”(17,2).
Egyedül Szt. Lukács jelezte már előzőleg, mi volt a célja annak, hogy Jézus fölment a hegyre: „Fölment velük a hegyre imádkozni”, és innen kiindulva magyarázza meg az eseményt, amelynek a három tanítvány tanúja lesz: „Míg imádkozott, külseje teljesen átváltozott, ruhája fehér lett és ragyogó”(9,29).

A színeváltozás imádságos esemény: Jézus az imádság által egészen Istenbe merül, lelke mélyéig egyesül vele, és emberi akaratával átkarolja az Atya szerető akaratát. Urunk színeváltozásában látható lesz, mi történik, amikor Jézus az Atyával beszélget: legbenső valójáig áthatja az Isten, s létének Istennel való telítődése tiszta világossággá lesz. Valójában a nagy Hiszekegyben, az Úr Jézusnak az Atyával való egységével kapcsolatosan ezt valljuk: „Világosság a Világosságtól”. Ebben a pillanatban érzékileg is megtapasztalható lesz az, ami Jézus lénye legmélyén, és amit egy alkalommal Ő maga így fogalmazott meg: „Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága”(Jn 8,12).
A színeváltozás jelenetének a három kiválasztott apostol mellett szereplője: Mózes és Illés, akik megjelentek és Jézussal beszélgettek. Egyedül Lukács evangélista számol be arról, hogy miről beszélgettek. „Megdicsőülten jelentek meg, és a haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie”(9,31). Beszélgetésük témája tehát Jézus kereszt-halála, vagyis szenvedésének szükségessége, mint a dicsőséghez vezető út. Az Úr Jézus kereszt-halála kilépés ebből az életből, átkelés a szenvedés Vörös-tengerén és átjutás a dicsőségbe, amelybe azonban örökre bevésődnek a sebhelyek. A beszélgetésből kiderül, hogy Jézus szenvedése megnyitja az ajtót a szabadság és az új élet felé, kinyilvánul, hogy ez a szenvedés megszabadulást hoz, hogy áthatja Isten dicsősége, hogy a szenvedés világossággá, szabadsággá és örömmé változik.

A három tanítványt megrendíti a jelenség nagysága: elfogja őket a félelem, amivel más helyen is találkozhatunk az evangéliumokban, amikor megtapasztalják Isten közelségét Jézusban, érzékelik saját nyomorúságukat és a rémülettől szinte megbénulnak. „A félelem teljesen hatalmába kerítette őket”, írja Szt. Márk (9,6). Péter azonban, még ha megigézetten is, „nem is tudta, mit mondjon”(9,6), megszólal: „Mester! Olyan jó itt lennünk. Hadd verjünk három sátrat, egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek”(9,5). Ezek az elragadtatást tükröző szavak, ugyan félelemben születtek, de mégis Isten közelségének öröméből fakadnak.
Csak a hegyről lejövet kell majd Péternek még egyszer és új módon megtanulnia annak megértését, hogy a messiási kor mindenekelőtt a kereszt, a szenvedés ideje, és hogy a dicsőséges elváltozás – a dicsőség fényére átalakulás az Úr erejében és ővele – megkívánja a létünket, s életünket átégető szenvedés fényét.

„Mester! Olyan jó itt lennünk. Hadd verjünk három sátrat…” Végre érzik az apostolok Isten mindenhatóságát, időtlenségét, szeretetét. Természetes a vágy ebben az állapotban való megmaradni akarásra. Itt kell sátrat verni, letáborozni, valahogy rögzíteni ezt az állapotot.
Azonban testvéreim a színeváltozáshegye nem a végcél. A Hegyen maradás, vagyis az istenélmény megtapasztalása után az abban való letáborozás a továbblépés szándékának elvetése, életünk kudarca lehet, bármilyen szép, döbbenetes vagy lélekemelő misztikus élményben volt is részünk.
Jézus ezért nem támogatja az apostolok ötletét a sátorverésre, hanem arra szólítja fel őket, hogy térjenek vissza a mindennapi valóságba, a hétköznapiba, mert tudja, ha nem jön le a Hegyről, akkor nem lesz Oltáriszentség, azaz Eucharisztia, akkor nem lesz kereszt és nem lesz feltámadás sem.
A táborhegyi istenes élmények az Istentől utunk során kapott ajándékok, melyek erőt adnak a Hegyről lejőve az út járásához, a kereszt hordozásához, azonban a megtapasztalt Isten-élményekben élni csupán, vagy az élményeknek élni az életünk kudarcát, vagyis a cél eltévesztését jelentheti. Mert a tanítványság azt is jelenti, hogy az úton nem állunk meg sohasem.
Ne feledjük, csak Jézussal az úton járva, mindennapi keresztünket hordozva válhatunk egyre tökéletesebbé, míg az út végén, halálunk után a Tökéletesség országában örökre sátrat nem verhetünk.

Nincsenek megjegyzések: