Oldalak

vasárnap, március 02, 2014

„Én akkor sem feledkezem meg rólad…” - Évközi 8. vasárnap

Világunkat sokféleképpen lehet jellemezni: a technika, az atomkor, az űrhajózás, az internet korszaka, de azt is el lehet róla mondani, hogy a nagy hajsza, a túlzott aggodalmaskodás, a félelem, a stressz, s ennek következtében a szívinfarktus, az agyvérzés és a különböző daganatok és idegbetegségek korszaka is.

Az ember idejének nagy részét azzal tölti el, már ha egyáltalán használja értelmét, hogy gondolataiba mélyedve a múlton és a jövőn tűnődik. A múlt hibáin rágódik, és a jövő miatt aggódik. Mi lesz velünk a jövőben? Nem semmisíti-e meg az emberiség a földet? Nem tesszük-e tönkre a természetet, s lesz-e ivóvíz, amit megigyunk és élelem, amit megegyünk? Egyáltalán lesz-e, s milyen lesz a megélhetésünk, milyen lesz az egészségünk, nekünk és családtagjainknak, szeretteinknek, ismerőseinknek?

Ezek a gondolatok, bár jogosak, de teljes mértékben megakadályozzák az embert abban, hogy a jelen pillanatot megélje, elterelik figyelmét Istenről és emberről egyaránt. Ezzel szemben Jézus az isteni Gondviselésre irányítja a figyelmünket a mai evangéliumi szakaszban, mert a Gondviselésbe vetett hit és bizalom megóv bennünket a folytonos aggodalmaskodástól és a fölösleges félelemtől.

Az Ószövetségi választott nép a megpróbáltatások idején, egy adott pillanatban, amint hallhattuk az első olvasmányból, így panaszkodott: „Elhagyott az Úr! Megfeledkezett rólam!” (Iz 49, 14). És Isten egy nagyon szép és kifejező hasonlattal élve, a próféta szája által így válaszolt: „Megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? De, még ha ő megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad – mondja az Úr”(Iz 49, 14-15).

Abszurdum lenne azt gondolni, hogy Isten elhagyja az embert, akit Ő maga hívót létre, szeretetből. Mégis – főleg a kilátástalannak látszó helyzetek, a súlyos megpróbáltatások és nehézségek idején – az ember könnyen kezd kételkedni Isten szeretetében, atyai segítségében. Az Úr Jézus, aki teljes képet festet nekünk a Mennyei Atya jóságáról, megbocsátó irgalmáról, gyakran visszatér erre a témára: „Ne aggódjatok hát a holnap miatt! A holnap majd gondoskodik magáról! Elég a mának, a maga baja.”

Az ember általában tele van gonddal és szorongással. Talán éppen azért, mert túlságosan saját erejére számít, jobban hisz az emberi eszközökben, mint Isten segítségében. Fülig belemerül a különféle ügyekbe, pénz után rohan, nincs már se ideje, se türelme, se szíve arra, hogy Istenre várjon. Ezek után már föl sem merül benne, hogy éppen a pénz utáni rendetlen hajsza, a látható dolgok túlértékelése, az anyagiakhoz való helytelen ragaszkodás megnehezíti azt, hogy fenntartás nélkül Istent válassza és belépjen az Ő országába, megvalósítsa az Ő uralmát, illetve megélje, tettekre váltsa az Ő szeretetét önmagával és embertársaival szemben is.

Az anyagiak gyakran hazug és erőszakos módon uralkodnak az életünkben. A vagyon miatt: sokszor egy barázda földért, szülői örökségért, családok és nemzetek hadakoznak egymással; s a vagyonért feláldozzák a gyengéket vagy akár egész nemzeteket. Sajnos napjainkban is bőven van példa rá, csak épen a napi híreket kell elolvasni, megnézni. Pedig: „Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?” (Mk 8, 36) – teszi fel a kérdést Szt. Márk evangélista.

Ebből a gondolatból kiindulva mondja az Úr Jézus, hogy: „Senki sem szolgálhat két úrnak… Nem szolgálhattok az Istennek is, a Mammonnak is”(Mt 6, 24). (A Mammon a régi asszírok pénz és bőségistene volt. A szó jelentése: 'minden, ami tulajdonként birtokolható' – tehát nem csupán a pénz. - Az Újszövetségben Jézus a Mammont csaknem személyként említi, s arra a démoni hatalomra vonatkoztatja, mely a vagyon rabjává teszi a kapzsi embert, s melynek szolgálata összeegyeztethetetlen Isten szolgálatával).

A Mammon, a gazdagság, a legrosszabb úr, terrorizálja az embert, megfosztja attól a szabadságától, hogy Istent és testvéreit szeresse és szolgálja. Arra ösztönzi az embert, ilyen vagy olyan címen, hogy állandóan az anyagi javak felhalmozásán fáradozzon, mert ezek birtoklása által véli elnyeri a teljes biztonságát, s boldogságát. És ezért se istene, se embere, se éjjele, se nappala, se vasárnapja, se pihenése, se imája se szentmiséje, s lassan se békessége se egészsége, se boldogsága…

Mert ebből az állandó fáradozásból, szüntelen rohangálásból születik meg az idegkimerültség, a stressz, a félelem, az elégedetlenség, és az, hogy nem tudjuk, de talán nem is akarjuk elviselni a legkisebb nehézséget, nélkülözést sem. A ennek következtében feldühödünk az első akadály láttán, s hatalmas vitákat kerekítünk családban, baráti körben, s azon kívül, lényegtelen dolgok köré.

Ezért mondja az Úr: senki nem szolgálhat egyszerre két úrnak. Vagyis senki nem dönthet Isten mellet, ha ugyanakkor a pénzt, az anyagi javakat teszi első helyre az életében.

Ha közel van az Isten országa, ha titokzatos módon Jézusban már jelen van, akkor rendkívül fontos, hogy megalkuvás nélkül Isten mellet döntsünk, és csak Őt szolgáljuk, teljesen ráhagyatkozva üdvösségtervére.

Vagyis az ember bízza magát teljesen az isteni gondviselésre, miközben lelkiismeretesen megtette, amit meg kellett tennie. Ha Isten megadta az életet, megadja az élethez szükséges táplálékot és ruházatot is. Gyönyörű hasonlatban mutatja be Jézus az isteni gondviselést, amikor az ég madarairól és a mezők liliomairól szól. A mezők lilioma szépségével, pompájával túltesz a bíborba öltözött Salamon király dicsőségén, pedig a tüzelőanyagban szegény Palesztinában tüzelésre használják, ha elszáradt.

Jézus örömhíre, nyilvános működése kezdetén azzal kezdődik, hogy elérkezett Isten országa, Isten „uralma“, vagyis Isten szeretete, amely az ő „uralma“ által megnyilvánul a földön.

Mindaz, amit Jézus mondott és tett, minden, ami vele történt, és ezáltal az emberiséggel, ez az amiben hinnünk kell. Jézusban Isten látható, kézzelfogható módon elkezdte gyakorolni „uralmát“, segíteni, szolgálni, szeretni mindig és mindenütt. Csak azt tenni, ami a másiknak hasznos, ami a másik javát szolgálja, nem törődve azzal sem, hogy ez áldozatba kerül, szenvedéssel jár.

Így szeret bennünket az Isten! Nekünk is így kell szeretnünk embertársainkat! A kereszt Jézus számára is kereszt volt, halálos gyötrelem – kegyetlen kín. Szenvedni Jézus sem szeretett, de inkább akart szeretni, mint nem szenvedni. Ilyen az Isten, vagy másként fogalmazva, így uralkodik. Ha mi is az Ő példáját követjük, akkor köztünk van az Isten országa.

Szomorú, hogy a mi modern Világunk felcserélte a vallás gyámságát az anyagvilág zsarnokságával. Ezért fontos Jézus figyelmeztetése, hogy felfigyeljünk rá, kinek szolgálunk. Isten, az egyetlen és legfőbb Úr, oly jó, hogy amikor az ember teljesen szolgálatára szenteli magát és bizalommal ráhagyatkozik, biztossá téve őt gondviselésében, megszabadítja az élet gondjaitól, és nagylelkűvé teszi mások iránt.

Példa erre Szent Ferenc atyánk, aki az Istennel való találkozás következtében, Isten akaratát fölfedezve életére vonatkozólag, a Gondviselő Atya iránti bizalmában, hátat fordít a gazdag szülői örökségnek és a szegénység Úrnőjével jegyzi el magát. Bár döntése miatt sokan bolondnak tartják, ő mégis jól érzi magát a saját bőrében. Derűs és boldog életet él, s olyannyira hiteles ez az evangéliumi, ez a krisztusi életforma, hogy lassan mások is csatlakoznak hozzá, egyre többen akarnak úgy élni, mint ő: követni a mi Urunk Jézus Krisztus Szent Evangéliumát.

Így hát legfőbb ideje, hogy mi is uralmunk alá hajtsuk a dolgokat, mielőtt azok uralkodnak el rajtunk. Ideje, hogy lerázzuk a mammon láncait, és szabadon ahhoz kössük az életünket, arra bízzuk magunkat, Aki soha nem múlik el, és soha nem változik. Ideje arra hagyatkoznunk, Aki nem hagy el minket, aki gondoskodik rólunk, mint az édesanya gyerekéről, ahogy idéztük már az első olvasmányból. Mennyire biztató és bátorító ez az isteni üzenete: „Megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? De, még ha ő megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad – mondja az Úr”(Iz 49, 14-15).

A mi Mennyei Atyánk úgy gondoskodik rólunk, mint egy szerető édesanya, aki átöleli és becézgeti gyermekét, és arra biztat minket, hogy minden gondunkat és bajunkat Nála tegyük le. Mert csak a feltétlen, Istenbe vetett hit és bizalom által szabadulhatunk meg a fölösleges aggódástól, a jövőtől való félelemtől, s leszünk képesek élni a jelen pillanatot.

A valóságban a gyönge hit teszi az embert annyira bizonytalanná Istenben és annyira aggodalmaskodóvá önmaga miatt. Jézus pogánynak minősíti ezt a magatartást: „A pogányok keresik ezeket a dolgokat”(Mt 6,32). Vagyis, akinek hite van, az nem viselkedhet, úgy mintha a Gondviselő Isten nem is létezne. „Aki igazán hisz Istenben, az első helyre teszi az ő országának, akaratának keresését. Mindez pedig, természetesen ellentétben áll a fatalizmussal vagy a jámbor meghunyászkodással. A gondviselésbe vetett hit nem ment fel a méltóságteljes életért folytatott küzdelemtől, viszont megszabadít a tárgyak iránti rendetlen vágytól és a holnaptól való félelemtől” – mondotta egy alkalommal XVI. Benedek pápa.

Sajnos a keresztény is könnyen beleesik ennek a kimondottan földi gondolkodásmódnak a csapdájába: nem lát túl a földi horizonton, csak abban hisz, amit a kezében tart. Így, a pénz, a vagyon utáni féktelen hajsza gyakran csaknem áthatolhatatlan akadállyá lesz számára, amely elválasztja őt Istentől. De az is igaz, hogy földi életünkben mégsem mellőzhetjük az anyagiakat, hiszen azok felhasználásával gondoskodhatunk az élet fenntartásáról, a földi életben való boldogulásról.

Mi hát a teendő? Az Úr Jézus tanítását komolyan véve, meg kell térnünk, és evangéliumi módra gondolkodnunk. Természetesen nem azért, hogy felmentsük magunkat a munka vagy az állapotbeli kötelességek alól – amelyeket becsülettel teljesítenünk kell! –, hanem hogy igazában az „egyetlen szükségessel” törődjünk (Lk 10,41) és higgyük: ahol az ember nem boldogul, ott a mennyei Atya gondviselése talál megoldást. „Ti elsősorban Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá” (Mt 6, 33).

Jézus tanítását hivatásunktól és életállapotunktól függően különböző módon valósíthatjuk meg: egy szerzetes például radikálisabb módon követi az Úr szavait, míg egy családapa, akinek figyelembe kell vennie felesége és gyermekei szükségleteit.

Mégis, a keresztény ember minden esetben megkülönböztethető kell, hogy legyen a Mennyei Atya iránti bizalma alapján, úgy, mint Jézus. Ő megmutatta nekünk, hogyan kell a földön úgy élni, hogy mindig segítjük az embertársainkat, s ugyanakkor szívünkkel az égre figyelünk, amelyet Isten kegyelme áraszt el

A mai napon Isten ajánlata és hitünk kihívása, hogy az élet bizonytalansága közepette biztonságban éljünk Istennél, Istennel és az ezer apró, hétköznapi gondot felcseréljük az egyetlen, Isten országáért és annak igazságáért való aggódással, úgy, hogy közben állandóan szemelőt tartjuk a zsoltáros szavait: „Ezt a napot az Úr szerezte: ujjongjunk és örüljünk benne!”

Nincsenek megjegyzések: