Oldalak

vasárnap, május 19, 2013

Mi hogyan vártuk pünkösd ünnepét, hogyan vártuk, várjuk a megígért Lelket?

Mindannyian tudjuk, hogy Anyánk az Egyház a legnagyobb ünnepeinket vigíliával ünnepli, így Pünkösdöt is. A vigília, mint ismeretes várakozást jelent. Várakozni pedig sokféleképpen lehet. Ki unottan, ki türelmetlenül… csak nézzünk szét egy váróteremben, akár az orvosi rendelőben, akár egy hivatal előterében, vagy az autóbusz- illetve a vasút állomáson. Persze, az sem mindegy, hogy mit vagy kit várunk? 

Dsida Jenő írja egyik versében: „Kész a világ, / Feszült ünnepi várás / Tereng felette. / Halotti csend. / Csak néha-néha / Sóhajt az Isten lelke." Nagy kérdés, hogy mi hogyan vártuk pünkösd ünnepét, hogyan vártuk, várjuk a megígért Lelket? 

Szent János evangéliumában olvashatjuk, hogy „a (sátoros) ünnep utolsó, nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak.” Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek. A Lélek ugyanis még nem jött el, mert még nem dicsőült meg Jézus”(7,37-39).
Jézus itt a legmélyebb vágyainkat szólaltatja meg: szomjúságról beszél. S ki ne szomjaznék? A nagy melegben vízre, igazságra, szeretetre, megértésre, megbecsülésre, emberibb életre, arra, hogy élete értelmet nyerjen. Így tekintve, mindnyájan szomjazzuk Őt, akkor is, ha nincs neve szomjunknak. És ekkor a várás egyszerre több: sóvárgás lesz, emésztő vágy, amely betöltésre vár, valamiképpen így voltak az apostolok is az utolsó vacsora termében, amint olvastuk az evangéliumi szakaszban:
„Amikor a hét első napján beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót… Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket!- mondta. E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátják bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot”. (Jn 20, 19-23) 

Milyen kevéssé látványos ez az elő-pünkösd! Se lángnyelvek, se nyelveken való beszéd… Igaz, nem kellett a bámészkodó turistákból hívőket faragni, hanem egy félelemtől reszkető maroknyi, kiábrándult csapatba kellett erőt önteni.
Az Úr Jézus nem magyarázkodik az apostoloknak, hogy miért nem kell félniük. Szemrehányást se tesz, hogy az asszonyok szavára nem hittek föltámadásában. Azt teszi, ami évezredek óta bevált "recept" sok-sok gyászolónál: a gyászoló feladatot kap, hogy ne sebeivel, ne bánatával, hanem feladatával foglalkozzon. A receptben a küldetés áll! S milyen hatalmas küldetés, mily nagyhatalommal! Ember ezt nem bírná elviselni. De amint XVI. Benedek nyugalmazott pápánk mondta beiktatása alkalmából: aki Krisztusban hisz, többé nincs egyedül! Vele van a szentek egész tábora. Vele vannak az érte imádkozó hívek. 

Kt. A mai első olvasmány arról számol be, hogy a zsidó pünkösd napján „ugyanazon a helyen” ahol Jézus először jelent meg az apostoloknak, az utolsó vacsora termében, kiáradt a Szentlélek rájuk, és ez által az egész világra. Bár mindezt ismerjük, mégis elég idegenkedve, nehézkesen közeledünk ehhez az ünnephez, mintha nem éreznénk annyira magunkénak, mint a Karácsony, vagy Húsvét ünnepét.
Talán azért van ez, mert a pünkösdben nem annyira az eseményt, mint inkább a titkot ünnepeljük. Pünkösd misztériumában legfontosabb a harmadik isteni személy, a Szentlélek lényegének megértése. Újra és újra tudatosítanunk kellene, hogy a Szentlélek általa is Isten lép közénk – akárcsak a Fiú által –, az ő szeretete fordul az emberek felé. Tehát a Szentlélek a kapcsolatnak a lelke, a megváltás eseményének az állandósítója. 

A Szentlelket az elfelejtett istenként is szokták említeni. Pedig, valójában azt is mondhatnánk, hogy a legistenibb isteni személy és egyben a leglényegesebb is: a Szentháromság személyei közötti kapcsolat és egyben a szeretet és az egység lelke. Ugyanakkor a Megváltót betöltő szelíd Lélek egyben erős Lélek is. Erről maga Jézus vall Názáretben, amikor megkezdi nyilvános működését: „Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek…”
S mégis mintha pünkösd jelentősége megfakult volna az emberi szívekben. Pedig benne a közösséggé válást is ünnepeljük. Hiszen az apostolok addig csak fizikailag találkoztak a feltámadottal, most önmagukban megélik a feltámadás valóságát.
Pünkösdöt a bátorság ünnepének is nevezhetnénk. Az apostolok, akik gyáván eloldalogtak a halálra ítélt Krisztus mellől, pünkösd után a Lélek erejével, bátran kezdik hirdetni a feltámadott Krisztus dicsőségét. 

Kt. A Lélek a megelevenítő erő. Már a teremtéssel kapcsolatban is megemlíti a Szentírás, hogy akkor „Isten lelke lebegett a vizek fölött". Ő az, aki az anyagnak értelmet, a céltalannak célt ad, és ami összetartozik, azt összekapcsolja.
Mintha a mai ember elfelejtette volna azt a képességét, hogy ami valóban összetartozik, mint például - apa és anya, család és gyerek -, azt össze is kapcsolja.
Sajnos való igaz, hogy sok a kapcsolat nélküli ember, aki kiszolgáltatott, és a reklámok által könnyen lehet manipulálni, vezetni. Nincs, ami megvédje a jóléti társadalom kísértésétől. Tudniillik ami örömöt, boldogságot a kapcsolataiban megkaphatna, legyen szó: családi, szerelmi vagy baráti viszonyról, azt a kapcsolatok nélküli ember az anyagi javakban próbálja megtalálni. Ezért sokkal fontosabb figyelni a Szentlélek valóságára, hiszen a kapcsolatnak is a lelke. 

Kt. Mindenki megértheti a pünkösdöt, ha helyesen ünnepli. Vagyis nem pusztán pihenőnapnak tekinti. Az ünnep mindig találkozás, amely módot ad a szembesülésre önmagunkkal, az életünkkel, a mellettünk élő emberrel. Áldásos lenne, ha csendet teremtenénk magunkban, hogy végiggondoljuk, hová is tart az életünk, a közösség élete, amelynek tagja vagyok, a család élete, amelynek alkotó eleme vagyok, a falu, a város élete, amelyhez tartozom, jó lenne, ha elmélkednénk azon, hogy mit tehetünk a kapcsolatainkért, a családért, a szeretteinkért, az egyházközösségért.
Kt. Mindannyian akkor fogunk valamit megérezni pünkösd lényegéből, ha törekszünk arra, hogy a harmadik isteni személyt, a Szentlelket egyre inkább megismerjük és befogadjuk, ha az Ő eljövetelének napját, az elcsendesülés, az elmélkedés, a családi vagy szerzetesi közösség építésének, a lelki megújulás és az ujjongás ünnepévé tesszük. 

Gondoljunk Máriára, aki szívébe véste a hallottakat és „el-elgondolkodott rajtuk” (vö. Lk 2,19.51). A hit szavainak és igazságainak befogadása, hogy életté váljanak, a Szentlélek működésével valósul meg és növekszik bennünk – mondta a Szentatya, Ferenc Pápa. Ebben az értelemben tanulnunk kell Máriától, újból át kell élnünk „igenjét” – maradéktalan készségét kell mutatnunk arra, hogy befogadjuk az Isten Fia által küldött Szentlelket életünkbe, aki a befogadás pillanatától képes teljesen átalakítani, megújítani azt.

Nincsenek megjegyzések: