Tamás nem volt velük, amikor eljött Jézus - Húsvét 2. vasárnapja

Nem könnyű megvívnunk a hit harcát. Sokszor minket is gyötör a kételkedés, mint Tamás apostolt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem”(Jn 20,25). A feltámadt Jézus segítségével azonban úrrá lehetünk fölötte, és mi is hittel borulhatunk le Jézus előtt, mondván: „Én Uram, én Istenem!”(Jn 20,28).

 „Tamás nem volt velük, amikor eljött Jézus. – írja Szent János evangélista – Nyolc nap múlva ismét együtt voltak tanítványai, és Tamás is velük volt (Jn 20, 24-29). Ekkor Jézus Tamást – aki az apostolok szavára nem hit az Ő föltámadásában –, felszólítja arra, hogy érintse meg szent sebhelyeit.

Tamás bizonyítékokat keresett hite alátámasztására. Jézus ezért nem rója meg. Nem azt mondja: „hunyd be a szemed, és úgy higgy!”, hanem: „Gyere ide és lásd! Tessék, itt vagyok. Nézd, érintsd sebeimet. De aztán ne légy hitetlen, hanem hívő!”

Ez a jelenet annyira emberi, s mégis annyira csodálatos -, különösen a tapintás érzékének megigazulása, s egyben az a szolgálat, melyet az értelemnek és a hit-születés csodájának tesz. Szent lehet az érintés, mert Jézus Krisztusban a halálon túlra, az Atyaisten dicsőségébe vezető út kezdete lett. Az a tapintás, amelyet Isten a Szentlélek kiárasztásával megtisztít, nem csalódhat, mert kapcsolatban van az értelemmel és az akarattal, melyeket átszőtt és fölemelt a természetfeletti világba a hit, a remény és a szeretet.

Jézus felszólítására, hogy ujját tegye oldalának sebébe, Tamás ezt feleli: „Én Uram, én Istenem!” Embert lát maga előtt, de az Istent vallja meg. Vagyis ez az érintés, ez a tapintás belső, értelmi, és a kegyelem sodrába került létfontosságú érintkezés lett.

De nemcsak megpillantja Jézus igazi kilétét, nemcsak magáénak vallja, hanem kifejezi apostoltársainak, hogy most már ő is hisz. Az Úr Jézus megjelenése előtt súlyosan vétett ellenük, amikor örvendező híradásukra kijelentette, hogy nem hisz, nem fogadja el tanúságtételüket.

Tamás hitvallása egyben a legmélyebb szeretet megnyilatkozása, hiszen nemcsak fölismeri Jézust, hanem magáénak is vallja: „Én Uram, én Istenem!” Ez az enyém a legszorosabb kapcsolatot jelenti Jézus és Tamás között, mert nem azt mondja: én testvérem, én barátom, én mesterem - hanem én Uram, ami egy zsidó szájából a teremtő Istent, az Örökkévalót jelenti, aki a nemlétezésből hozta elő szerető akaratával az embert. Hogy micsoda mélységeket takar ez a vallomás, azt Tamás majd vértanú halálával mondja ki véglegesen Jézusnak és Egyházának.

Kt. Nem kevésbé fontos esemény az sem, hogy Jézus Tamást beiktatja a föltámadást tanúsító apostolok közösségébe. Ezzel új módon teszi őt a közösség részévé. Itt érdemes fölfigyelnünk Szent János evangélista megjegyzésére: amikor az Úr először megjelent az apostoloknak, Tamás nem volt velük, és nem is hitt nekik.

Amíg közösségben élt apostoltársaival, hite felülmúlta a tizenegyét. Jézust utolsó jeruzsálemi útja előtt apostolai le akarták beszélni arról, hogy fölmenjen Jeruzsálembe, hogy vállalja a szenvedést. Tamás volt az egyetlen, aki kijelentette: „Menjünk fel mi is és haljunk meg Vele együtt!” (Jn 11,16).

Volt azonban egy időszak, Jézus elfogatásának, kereszthalálának és eltemetésének időszaka, amikor az ő hite is megrendült. Ennek oka, hogy kiszakadt az apostolok közösségéből. A többi tíz együtt maradt és imádkozott az utolsó vacsora termében. Egymást erősítették az ima segítségével. Tamás otthagyta a Krisztus alapította közösséget. Egyedül ődöngött az utcákon. Társai nélkül akarta megoldani hitproblémáját. Ő nem imádkozott. Nyalogatta sebeit. Sajnálkozott önmagán. A közösségtől távol, Isten nélkül akarta megoldani problémáját, vagy talán csalódottságában odaszegődött egy tévtanító csoportjához – abban az időben, akárcsak napjainkban, volt bőven belőlük –, amelyik hamis messiás ideálokat kergetett. Így, nem lehet! Ima nélkül, a Krisztus alapította közösség nélkül, a hit összeomlik. Tamás akkor nyerte vissza hitét, amikor újból bekapcsolódott az imakórusba, az apostolok közösségébe.

Kt. A hit nemcsak a mi erőlködésünk eredménye. Nemcsak erény, hanem kegyelem is, Isten ingyenes ajándéka is! Akik abbahagyják az imádságot és elszakadnak a közösségtől, mint Tamás, gyakran meggyengül a hitük is. Hiszen az ember számára az ima és az apostolokra visszavezethető közösség az a csatorna, amin keresztül Isten az ő kegyelmét eljutathatja hozzánk. Ezért amikor kételyek gyötörnek akkor is imádkoznunk kell, miként tette a többi tíz apostol, akkor is ki kell tudnunk mondani legalább annyit az evangéliumi apa szavával, hogy: „Hiszek, Uram, segíts az én gyenge hitemen, hitetlenségemen!” (Mk 9,24)

Tamás története meg kell értesse velünk, hogy távol lenni ettől az apostoli közösségtől, amelynek feje Péter apostol, a Krisztus által alapított Egyháztól, amelynek feje a mindenkori pápa annyi, mint távol lenni az igazi húsvéti hittől, mint ahogy teljes húsvéti hitre jutni csak ebbe a közösségbe beiktatva lehet; amint Mária Magdolna és az emmauszi tanítványok példája is mutatja. Ők szintén csak az apostolok közösségében érik el a hit teljességét.

Ne feledjük, Jézus azért halt meg, hogy Isten szétszóródott fiait egybegyűjtse. Egyházat alapítva: szent vére áldozatából fakadó bűnbocsánattal, a húsvéti megjelenésekben.

A helyes, az igazi, a teljes hithez ma is szükségünk van közösségre, mégpedig az egy, szent, katolikus és apostoli közösségre. „Maszek” módon hinni: fából vaskarika! Magántanulóként a hittételekből le lehet vizsgázni, de hívőnek maradni a közösség ereje nélkül lehetetlen! A szentmisén, a különböző lelkiségi találkozókon, vallásos összejöveteleinken keresztény testvéreink hite erősít. A mi hitünk pedig fellobbanthatja társaink hit-mécsesét is.

Az isteni kinyilatkoztatásnak, amely az egyházi tanítóhivatalon keresztül jut el hozzánk, engedelmeskedni nem akarásból eredő, vagy egyszerűen az engedetlenségből származó bűn következménye nemcsak Istennel, hanem egymással való szakítás is. Most, hogy Istenhez szabad utunk van Jézus Krisztus által, egy új emberiség alakul, amelynek középpontja Krisztus, tengelye pedig a Krisztusban öntudatosan hívők közössége, akikben új, közös, isteni természet van. Tamás apostolt a Feltámadott nem- csak magának akarta megnyerni, hanem a többi apostolnak is. A János-evangélium ősi változata Jézusnak ezzel a tettével zárul: az Egyház magjának eggyé tételével és megszilárdításával, hogy felkészülten várja Pünkösd napját.

Kt. Húsvét 2. Vasárnapján, régi nevén fehérvasárnap, vagy újabban az Isteni irgalmasság vasárnapján az egyház nem szűnő örömmel Urunk feltámadását ünnepli. Ez a vasárnap azonban már átvezet minket a húsvéti történet és esemény napjának közvetlen megünnepléséből az állandó húsvéti ünneplésbe, s arra figyelmeztet, hogy a hit által bennünk élnek húsvét kegyelmei. Húsvéti életünkkel, életformánkkal nekünk kell képviselnünk és megjelenítenünk a halálból föltámadott Üdvözítőt, ahogy tette Tamás is.

A feltámadt Jézussal való találkozás után Tamásnak nem volt többé nyugta. Tartományból tartományba ment és hirdette az örömteli bizonyosságot: „Én Uram, én Istenem!” A pártusok, médek, perzsák országán keresztül az akkor ismert világ legtávolabbi pontjára, Indiába is eljutott. Nem nyugodott, míg csak egy népről is tudott, amely nem ismerte az evangéliumot.

Az Apostolok Cselekedeteinek számos részlete számol be az első keresztények húsvéti hitéről. A föltámadt Krisztusban való hit volt az az erő, amely az első keresztényeket mély élet- és szeretetközösségben szorosan egyesítette az Egyházban. „A sok hivő mind egy szív és egy lélek volt”(4,32) – olvashatjuk. „Nem is akadt köztük szűkölködő” (4, 34).

Ők már nem közvetlen „tapasztalás” alapján hisznek, mint az apostolok, hanem az apostolok közvetítő tanúságtétele segítségével. „Az apostolok tanúsították Urunk Jézus feltámadását” (33); ennek volt megfelelője valamennyi hívő életerős hite. Ez az erős hit késztette őket arra, hogy javaikról önként lemondjanak, azokat közösbe adják és így segítsék a leginkább rászorulókat, akiket Krisztusban testvéreiknek tartottak.

Nem valami elméleti, ideológiai hit volt ez, hanem kézzelfogható és tevékeny: teljesen meghatározta a hívők új életét nemcsak az imában, Istennel való kapcsolatukban, hanem embertársaikkal is, egészen legféltékenyebben őrzött érdekeik háttérbe szorításáig.

Kt. Ebben a hitben van ma hiány. Túl sok az olyan hívő, akinek életében a hit nem jár semmiféle gyakorlati következménnyel, nem alakít át semmit vagy csak nagyon keveset. Az ilyen kereszténység se meg nem győzi, se át nem alakítja a világot.

Az ősegyház példája által újra meg kell edzeni hitünket, Istentől pedig kikönyörögni a mély hit kegyelmét. Ne feledjük, a keresztény ember győzelme hite életerejében rejlik. „Mindenki, aki Istentől van, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött - a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1 Jn 5, 4-5) – aki érettünk emberré lett, szenvedett, meghalt, de harmadnapra föltámadt dicsőségesen a halálból.

A közmondás szerint „Tanítva tanulunk”. Akkor válik vérünkké a hit, amikor mások számára is meg tudjuk fogalmazni, amikor életvitelünket a szürke-hétköznapokban is az határozza meg.

A radioaktív anyagok sugarakat bocsátanak ki magukból, amelyeknek a testek nem tudnak ellenállni.

Akiknek közösségi, megimádkozott, ésszerű és sugárzó hitük van, azoknak sem tudnak a lelkek ellenállni. A győzelmes fegyver, mely legyőzi a világot: Szent János evangélista szerint, a mi hitünk!