Nagyböjti gondolatok: A Miatyánkban Jézussal imádkozunk együtt – Mt 6, 7 – 15

Miatyánk magyarul a Paternoster kolostorban - Jeruzsálem

A mai evangéliumi szakaszban, Szt. Máté evangélista az Úr Jézus által tanított ima előtt rövid katekézist, oktatást találunk arra vonatkozóan, hogy hogyan kell imádkozni.

Az imának nem szabad önmagunk mutogatásának lennie az emberek előtt, az ima diszkréciót követel, amely a szeretetkapcsolat lényegi jellemzője.

Az imádkozásnak ez a lényegi bensőségessége nem zárja ki a közös imát. Maga a Miatyánk a közösség „mi-imája”, és csak az Isten gyermekeinek közös „mi”-jével tudjuk egyáltalán átlépni ennek a világnak a határát és elérni Istenhez. Ám ez a közös mi mégis felébreszti személyem legbenső magját: az imában szükséges, hogy mindig átjárja egymást ez az egészen személyes és a közösségi dimenzió. Vagyis az imádkozó közösség „mi”-je és a csak Istennel közölhető legszemélyesebb áthatják egymást.

Az imádság másik helytelen formája, amelytől az Úr óv bennünket, az üres beszéd, a szószaporítás, amely megfojtja a lelket. Mindannyian ismerjük annak a veszélyét, hogy megszokott szövegeket szavalunk, míg a lélek valahol egészen máshol van. Igazából akkor vagyunk a legfigyelmesebbek, amikor a legmélyebb ínségből kérünk valamit Istentől, vagy éppen örömteli szívvel köszönetet mondunk neki a tapasztalt jókért.

A legfontosabb azonban, hogy Istennel való kapcsolatunk jelen legyen lelkünk alapjaiban. Annál jobban fogunk imádkozni, minél inkább jelen van lelkünkben az Istenre irányultság. Minél inkább egész létezésünk hordozó alapjává válik az isteni jelenlét, annál inkább a békesség emberei leszünk. Annál inkább tudjuk hordozni a fájdalmat, annál inkább meg tudunk érteni másokat, és meg tudunk nyílni feléjük. Ezt az egész tudatunkat átható irányultságot, Isten csendes jelenlétét gondolkodásunk, eszmélődéseink és létünk mélyén nevezzük „állandó imádságnak”.

Ennek a voltaképpeni imádságnak, az Istennel való csendes, bensőséges együttlétnek táplálékra van szüksége, és ezt segíti a konkrét imádság szavakkal vagy gondolatokkal. Mint ahogy a szerelmesnek sem elegendő a tudat, hogy szeretve van, időnként hallania is kell, hogy a párja szereti.

Minél inkább bennünk van Isten, annál inkább valóban nála tudunk lenni az imádság szavaiban. De fordítva is igaz, a tevékeny, szóbeli imádság megvalósítja és elmélyíti Istennel való együttlétünket. Ennek az imádságnak mindenekelőtt a szívünkből, ínségeinkből, reményeinkből, örömeinkből, szenvedéseinkből, bűneink miatti szégyenérzetünkből, valamint a jóért adott hálánkból kell felemelkednie, és így egészen személyes imának kell lennie.

Ám arra is mindig szükségünk van, hogy az imádság azon szavaira támaszkodjunk, amelyekben úgy az egész Egyház, mint az egyes ember Istennel való találkozása formát öltött.

Istent és magunkat az imának azokban a szavaiban ismerjük meg, amelyek először a választott nép hitéből, majd az Egyház imádkozóinak a hitéből törtek elő. Ezek az imádkozás iskolái, és így életünk megnyílása és átalakulása.

Általában a gondolat megelőzi a szót, keresi és alakítja azt. Ám a zsoltárok imádkozásakor, illetve a liturgikus imák, pl. a szentmise végzésekor fordított a helyzet: a szó, a hang megelőz bennünket, és a léleknek be kell illeszkednie ebbe a hangba.

Önmagunktól ugyanis, mi emberek, nem tudjuk „hogyan kell helyesen imádkozni” (Róm 8,26). Ezért Isten segítségünkre jött, ő maga adja nekünk az imádság szavait és tanít bennünket imádkozni, megajándékoz bennünket az ima tőle jövő szavaival, hogy elinduljunk felé az úton, hogy fokozatosan megismerjük őt, közel kerüljünk hozzá a nekünk ajándékozott testvéreinkkel együtt mondott imádság által.

Istentől kapott szavakkal imádkozunk Istenhez, amikor a Miatyánkot végezzük, mondja Szt. Ciprián. És hozzáteszi: amikor a Miatyánkot imádkozzuk, beteljesedik bennünk Jézus ígérete az igazi imádókról, akik „lélekben és igazságban” imádják az Atyát” (Jn 4,23). Krisztus ajándékozta nekünk ezeket a szavakat, aki az igazság, és bennük nekünk ajándékozza a Szentlelket. Így a Miatyánk találkozás a Fiúval és a Szentlélekkel, és így eggyé válás az élő Istennel, aki mindig bennünk, és egyben fölöttünk van.