Másképpen érvényes a szeretet parancsa az Egyházon kívül és az Egyházon belül.
A világ fiait is szeretnünk kell, mint ahogyan az Atya szereti őket, egyaránt felkeltvén napját jókra és gonoszokra, de a világ fiainak nem parancsolja meg Isten, hogy szeressenek minket, akik krisztusiak vagyunk, mert azt a szeretetet csak a kinyilatkoztatás teljességét ismerő gyermekeitől várja el, akiknek megadta a természetfölötti szeretet képességét a Szentlélekben.
Nekünk azonban szent Fia által parancsba adta, hogy szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Olyan kötelességünk ez, mely alól nincsen mód kibújnunk, mert mi megismertük Isten szeretetét, és a kölcsönös szeretet maga az Isten országa. Pontosan ezzel lehet az Egyház jellé, amelyre felfigyel a világ. Ezért kell elszégyellnünk magunkat, amikor a világ fiainak körében megtapasztaljuk az őszinte szeretetet, melyre szívük legbensőbb hangját követve jutottak el – ugyancsak Isten kegyelméből, hiszen őket is a szeretetre teremtette –, miközben mi, akik Krisztustól tanultunk szeretni, s megkaptuk Isten szeretetét, a Szentlelket, marjuk egymást és gyűlölködünk. Az Egyház csak ott újulhat meg, ahol a keresztények mindent föláldoznak azért, hogy megtanuljanak szeretni. A harmadik évezredben ez az Egyház – és általa a világ – egyetlen túlélési lehetősége.
Ne csak szóval és beszéddel szeressünk, hanem tettel és igazsággal! Ebben a felszólításban benne van, hogy szóval is kell szeretnünk. Csodákra képes egy-egy figyelmes szó, a néven szólítás, a biztatás, a köszönetmondás. Ha szívből fakad a kedves szó, az már a szeretet cselekedete. S akinek szívéből ilyen szavak fakadnak, annak tettei is igazak és a szeretet kifejezői.
A kölcsönös szeretet parancsa több annál, mint szeretni a minket szeretőket. Azt a pogányok is megteszik. Nem azért kell szeretnünk egymást, mert hasonszőrűek vagyunk, nem azért, mert egyezik az ízlésünk és a világfelfogásunk. Egyszerűen azért kell szeretnünk egymást, mert keresztényként ez a hivatásunk és ez a jövőnk. Isten Lelke képessé tesz arra, hogy elfogadjuk a másikban, amit természetünk szerint nem fogadnánk el, ami tőlünk idegen, sőt idegesítő, és a kölcsönös szeretet világának olyan mélységeit tárja föl előttünk, amely messze túlhaladja az emberi rokonszenv és érzelmek szintjét.
A világ fiait is szeretnünk kell, mint ahogyan az Atya szereti őket, egyaránt felkeltvén napját jókra és gonoszokra, de a világ fiainak nem parancsolja meg Isten, hogy szeressenek minket, akik krisztusiak vagyunk, mert azt a szeretetet csak a kinyilatkoztatás teljességét ismerő gyermekeitől várja el, akiknek megadta a természetfölötti szeretet képességét a Szentlélekben.
Nekünk azonban szent Fia által parancsba adta, hogy szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Olyan kötelességünk ez, mely alól nincsen mód kibújnunk, mert mi megismertük Isten szeretetét, és a kölcsönös szeretet maga az Isten országa. Pontosan ezzel lehet az Egyház jellé, amelyre felfigyel a világ. Ezért kell elszégyellnünk magunkat, amikor a világ fiainak körében megtapasztaljuk az őszinte szeretetet, melyre szívük legbensőbb hangját követve jutottak el – ugyancsak Isten kegyelméből, hiszen őket is a szeretetre teremtette –, miközben mi, akik Krisztustól tanultunk szeretni, s megkaptuk Isten szeretetét, a Szentlelket, marjuk egymást és gyűlölködünk. Az Egyház csak ott újulhat meg, ahol a keresztények mindent föláldoznak azért, hogy megtanuljanak szeretni. A harmadik évezredben ez az Egyház – és általa a világ – egyetlen túlélési lehetősége.
Ne csak szóval és beszéddel szeressünk, hanem tettel és igazsággal! Ebben a felszólításban benne van, hogy szóval is kell szeretnünk. Csodákra képes egy-egy figyelmes szó, a néven szólítás, a biztatás, a köszönetmondás. Ha szívből fakad a kedves szó, az már a szeretet cselekedete. S akinek szívéből ilyen szavak fakadnak, annak tettei is igazak és a szeretet kifejezői.
A kölcsönös szeretet parancsa több annál, mint szeretni a minket szeretőket. Azt a pogányok is megteszik. Nem azért kell szeretnünk egymást, mert hasonszőrűek vagyunk, nem azért, mert egyezik az ízlésünk és a világfelfogásunk. Egyszerűen azért kell szeretnünk egymást, mert keresztényként ez a hivatásunk és ez a jövőnk. Isten Lelke képessé tesz arra, hogy elfogadjuk a másikban, amit természetünk szerint nem fogadnánk el, ami tőlünk idegen, sőt idegesítő, és a kölcsönös szeretet világának olyan mélységeit tárja föl előttünk, amely messze túlhaladja az emberi rokonszenv és érzelmek szintjét.
fr. Barsi Balázs ofm
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése