"Ne szenderegjetek! - Az ÚR visszajötte közeleg!" - Advent első vasárnapja

Az egyházi évnek egyik sajátosan vonzó és kedves időszaka, az advent kezdődött el a mai vasárnappal. Ez a közel négy hét fokozatosan készít fel minket a karácsonyi titok elmélyítésére, vagyis a Betlehemben megszületett Istengyermek szemlélésére, a vele való találkozásra és az Ő újbóli befogadására.

Így hát az advent, a karácsony előtti, mintegy négy hetes Jézus-váró időszak és figyelmeztet, hogy várnunk kell Jézus eljövetelét. Ha igazán találkozni akarunk vele, akkor új életet kell kezdenünk, vagy legalábbis teljes egészében föl kell frissítenünk, élővé kell tennünk a Vele való kapcsolatunkat: egyrészt a megújulás vágyával, másrészt a szeretet tetteivel.

Kt. Amint tudjuk, adventben Jézus Krisztus hármas eljöveteléről beszélünk: 1. Beszélünk egy múltbeli eseményről: a bűnbeesés utáni isteni ígéret alapján, a választott nép Messiás várásáról. Ezt a múltbeli eseményt az adventi időszakban, a szentmiseáldozatok ószövetségi olvasmányaiban elhangzó prófétai jövendölések idézik föl.

2. Beszélünk a kegyelmi eljövetelről, vagyis arról, hogy a jelenben mi magunk is várunk, és a szeretet tetteivel közreműködünk, hogy Jézus egyre teljesebben megszülethessen bennünk és közöttünk (legalább két keresztény, két családtag között), s ily módon környezetünk számára.

3. Végezetül várakozunk, hogy amikor Jézus eljön majd a világ végén (s ki tudja, melyik nap következik ez be), készen találjon minket.

Így hát az adventi időszak egyik fontos témája: a VÁRAKOZÁS, mégpedig a jelenben, az Úr Jézusnak lelkünkbe való megszületésére, érkezésére való várakozás.

Erre pedig fel kell készülnünk: a lehető legbensőségesebben kell átélnünk az Advent idejét, ha azt akarjuk, hogy a karácsony melege ne tűnjön tova az ajándékok kibontásával, hanem szeretettel töltsön el legalább a következő év decemberéig.

Ezzel kapcsolatban a nagy költő, Rilke gondolatát idézhetjük, mely szerint „meg kell tanulnunk vágyakozni, várakozni az után, ami a miénk“. Mondhatnánk ezt akár úgy is, hogy meg kell tanulnunk várakozni arra, ami a miénk. Mert Jézus születésének ünnepe több mint 2000 éve a miénk. Miénk a szenteste csendje, nyugalma, békéje, de a szentmise örömhíre is, éppúgy, mint a karácsonyfa szépsége, a gyertya fénye, szeretteink kedves szava, a befűtött szoba melege, az ünnepi étel illata és íze... De miénk az otthonunk, az egészségünk, a képességeink, és még sorolhatnánk, mi mindenünk van, amit természetesnek tartunk ezért nem is figyelünk rá, de ami után vágyakozhatnánk, és hálát is adhatnánk egyúttal.

Igen, „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre, a Mikulásra, a Karácsony ünnepére, a téli vakációra, vagy éppen a korházból való szabadulásra. Bár mindig tudtuk, hogy mindez megvalósul, ettől várakozásunk semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengédebb és "jogosabb" birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk, és aki szeret minket.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki a messzi idegenből hazakészül, már készülődésében is otthon van szerettei körében.

Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

Pilinszky János szerint: „Az adventi várakozás lényege szerint: várakozás arra, Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után, aki van, aki a miénk.” Annál is inkább, mivel Isten az idők beteltével valóban megtestesült közöttünk – megszületvén Betlehemben, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát.

Kt. Advent idején mi arra várakozunk, és az után vágyódhatunk: ami megtörtént, és Akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk.

A keresztény ember tehát: váró ember, mégpedig Jézust váró ember. Minden szentmisében valljuk: „Reménykedve várjuk az örök boldogságot, és Megváltónknak, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljöttét.”

Így volt ez a kereszténység kezdetétől fogva. Szent Pál levelei tesznek tanúságot róla: „Várjuk reményünk boldog beteljesülését: a nagy Istennek és Üdvözítőnknek, Jézus Krisztusnak dicsőséges eljövetelét (Tit 2,13).

Maga Jézus biztatott bennünket erre a várakozásra. Hiszen Ő tanított bennünket így imádkozni: „Jöjjön el a Te országod!” Már itt van az Isten országa, és még sincs itt. Különös kettősség, a már igen és a még nem…

Amint közeledett Jézus földi életének utolsó órája, úgy lett egyre világosabb, hogy az „Isten országa” valójában nem más, mint maga Jézus, a próféta által megjövendölt „Emmanuel”, a „velünk lévő Isten”, aki vár ránk a félelmetes alagút végén, aki megment bennünket a bűn és halál sötétségéből, és elvezet az örök élet feltámadására. Így az Isten országának várása Jézus halála és feltámadása után Jézus-várássá alakult.

Ismerjük az újszövetségi Szentírásból, az őskeresztények arám nyelven mondott imáját: „Maranatha” (1Kor 16,22). Ezt a szót kétféleképpen is lehet fordítani, attól függően, hogy hogyan olvassuk: Urunk jön. Urunk, jöjj! Az őskeresztények valószínűleg az utóbbi értelemben használták, de örömteli reményük alapja éppen az volt, hogy ezek a szavak állító mondat formájában is érvényesek. „Jön az Úr”, egész biztosan jön! Senki jövetelét meg nem gátolhatja. Mi pedig várjuk, reménykedve várjuk, és imádkozva kérjük ezt a nagy, biztos eljövetelt, amely megnyitja számunkra az örök életet.

„Várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet.” Így imádkozunk a szentmise Credójában. Ez az „örök élet” szoros kapcsolatban van Jézus-várásunkkal. Ugyanis csak olyan „örök életre” érdemes várni, amelyet a szeretet tölt ki. Ha senkit nem várunk és senki nem vár ránk, ha senkit nem szeretünk, és senki nem szeret, akkor értelmetlen az élet. Ha egy ilyen élet örökké tart, az a pokol. Csak úgy érdemes örökké élni, ha az élet találkozás azzal, akit „reménykedve várunk” és aki reménykedve vár bennünket. Mert nemcsak mi várjuk Jézust, hanem Jézus is vár minket. Nemcsak mi várjuk az Atyaisten országának eljövetelét, hanem az Atyaisten is vár mireánk, gyermekeire – bizony sokszor „tékozló” gyermekeire –, és ujjongva örül, ha hazatalálunk, és szívére ölelhet bennünket.

A Jézus-várásból fakadó élet nem jelent semmittevést, ölbe tett kézzel való tétlenkedést. „Tudjuk a kinyilatkoztatásból, – tanítja a II. vatikáni zsinat – hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik… Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a Föld”.

A mi utunk Jézus útja. Ezen az úton jön Ő hozzánk, és megyünk mi Őfelé. Jézus útja a szeretet, megbocsátás, béke és jóság útja. A hozzánk jövő Jézus tesz képessé arra, hogy ezt az utat járjuk. Jézus ugyanis nemcsak a világ végén jön el újra, hogy mindent beteljesítsen. Sokféleképpen jön, sokféleképpen „jelenti magát” ma is, nap, mint nap földi életünkben.

Jön Jézus az éhező, szomjazó, ruhátlan, szállástalan, beteg, rabságra vetett „legkisebb testvérünk” személyében. Jön Jézus a szeretetre és megértésre éhező emberek személyében. Jön a Szentírás örökérvényű krisztusi szavainak formájában. Jön a mindennapi szenvedésekben. Jön az Oltáriszentségben. Jönni fog halálunk óráján.

A Jézust mindig váró ember úgy fogadja életútját keresztező valamennyi embertársát, mint Jézus szeretteit, akiket Ő maga bízott gondjaira. Ezért lesz képes arra, hogy másokért éljen, és föltétlen szeretetre kötelezze el magát irántuk. Tudja ugyanis, hogy ha az embertárs néha el is hagy, meg is csal, Jézus feltétlenül hűséges, és – miután ezer formában jött hozzánk, kérve-várva szeretetünket – eljön végül is, mint Vőlegény, hogy bevezessen örök menyegzőjére.

Akik igazán „reménykedve várják” Jézusnak ilyen eljövetelét, azoknak égő mécses lesz a szíve. Szívük szeretetlángja világít a világ sötét éjszakájában, mint az adventi koszorún meggyújtott gyertya és meleget terjeszt maga körül, egészen addig, amíg el nem jő a Vőlegény, az egyes ember számára a halála pillanatában, az emberiség számára a világtörténelem végén. Akkor Ő ránk talál, és mi is rátalálunk, és együtt megyünk be Urunk örömébe.

Természetesen csak az olyan ember élete lesz ilyen Jézus-várás, aki igazán, személyesen szereti Jézust, Urunkat, Testvérünket, Megváltónkat. Ha Jézus lesz számunkra a minden barátnál jobban szeretett legbensőbb barát, akkor fogjuk úgy várni őt, mint a gyermek szüleit, mint szerelmes a szerelmesét, mint a télben didergő ember a tavaszt, mint az éjszaka sötétségében szorongó ember a hajnalt, mint a beteg a gyógyulást. Akkor fogunk mi is teljes szívből így imádkozni: „Marana tha! Jöjj el, Uram Jézus!”

A Jézus várás összefügg az Isten országával – mondtuk korábban. Vajon tudomást szereztünk-e már valóban arról, hogy közöttünk van az Isten országa? Jézus eljövetele óta nyilvánvaló, hogy elközelgett az Isten országa. Ezért kell megváltoztatni az életünket. Közöttünk van az igazságosságnak, a békének, az örömnek az országa, csak éppen be kell fogadnunk.

De vajon mit tapasztalunk belőle? Egy olyan világban, amelyben a széthúzás jobban érzékelhető, mint az, hogy emberek egymásra találnának, hol van az Isten országa? Ahol minden mintha szétesőben lenne, hol tapasztalható az egység, a rendezettség, a béke? Egy olyan világban, ahol emberek másokat kihasználni és másokon uralkodni akarnak, hol van a messiási ország látomásának képe miszerint: együtt lakik a farkas a báránnyal, párduc a gödölyével?

Várakozásban élünk. De vajon érzékenyek vagyunk-e a jelekre? Észrevesszük-e, hogy hol van szükség éppen miránk? Hajlamosak vagyunk arra, hogy visszavonuljunk saját várunkba, ahol berendezzük a magunk szűk világát, és nem veszünk tudomást arról, hogy ez a világ, amelyben élünk, sóvárogva várja Isten gyermekeinek a megnyilvánulásait.

Elsősorban megélt kereszténységre van szüksége ennek a világnak, élő kövekből felépülő közösségekre és tiszta, gerinces emberekre van szüksége a mi világunknak: ennek a politikába belegabalyodott világnak.

Az adventi hajnalok várakozásában nem szabad, hogy elfelejtsük: nem csak mi várjuk a fényt. Minden ember várja. S mi, keresztények, Krisztus-hordozók, a fény hordozói kell, hogy legyünk minden megnyilvánulásunkban, szavainkban, cselekedeteinkben, életvitelünkben, magatartásunkban.

Igaz, sokszor csődöt mondtunk, de nem kell kétségbeesnünk, mert van lehetőségünk arra is, hogy mindig újra kezdjünk, a bűnbánat segítségével, hisz itt van a kellő idő, itt van az üdvösség napja, éljünk vele!

Kt. Mai elmélkedésünket Lukátsi Vilma: Adventi kiáltás című versével szeretném befejezni:

Még el sem sárgultak a levelek,
zöld lombokra hullott le a hó,
ősz nélkül jön a tél?
Riadt kérdés,
és a válasz elgondolkoztató,
mert nem meteorológus adja:
magunknak kell töprengenünk
rajta'.

...ha nincs advent, lesz-e majd
karácsony?
Váratlanul várjuk az Urat?
A zöld lombú, behavazott erdő
nem lelkünk állapotára mutat?
- Hogy várjuk Urunk
visszajöttét?
- Nemcsak fenyőfás ünnep
közeleg!
- Sűrűsödnek a bibliás jelek:
- ".. .földrengés, járványok,
éhínségek..." (Lk 21,11)
"...és hallotok háborús
híreket..." (Mt 24, 7)
Lappangó tűz, hol itt, hol ott
lángol!
"...a vajúdás kínjai ezek..." (Mt 24,8)
"...és megsokasodik a
gonoszság..." (Mt 24,12)
Mindenfelé maffiák dolgoznak,
és nem tudjuk, hogy mit hoz a
holnap!

Nem ringathatjuk bele magunkat
könnyen múló ünnep-
hangulatba!
Emeljük föl szemünket az Égre,
és akinek van füle, meghallja:
- Ébredjetek!
Ne szenderegjetek!
- Az ÚR visszajötte közeleg!