Adventi gondolatok: Örüljetek az Úrban szüntelenül, mert az Úr közel van

Fr. Jenő ofm és Claudiu - Brassó

 Karácsony közeledtével a liturgia advent 3. vasárnapján arra hív minket, hogy örvendjünk a küszöbön álló nagy üdvözítő eseménynek, és a még hátralevő időt használjuk fel a megtérésre.
Az első két olvasmány az örömről beszél. „Dalolj, Sion leánya, zengj éneket… Örülj és ujjongj egész szívedből!” - olvastuk Szofoniás próféta könyvéből. Az Öröm indítéka az a messiási jövendölés, amelyben a próféta előre sejteti Isten jelenlétét népe körében. „Ne félj Sion! Ne lankadjon kezed! Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító!” Az az örvendetes nap Jézus betlehemi születésének napja lesz. Akkor az Üdvözítő a legkézzelfoghatóbb módon lesz jelen a világban, ember lesz az emberek között, hogy hatalmas Üdvözítője legyen mindenkinek. Ha várakozásában Jeruzsálem ujjongott „e nap” miatt, az Egyház mérhetetlenül nagyobb örömmel ünnepli meg minden esztendőben ezt a napot, mert az akkor tett ígéret és ébresztett remény most valóra vált. Mindez azonban nem zárja ki a további reményt, hiszen az ember állandóan halad az Úr felé, aki, miután egyszer testben eljött közénk, az idők végén még egyszer visszatér dicsőségben.
Az Egyház útja e két esemény között húzódik, s amint örvend az elsőnek, ugyanúgy örömmel tekint a másik felé, és azt kéri gyermekeitől, különösen ezekben a napokban, hogy a félelem, a rettegés és a pánik helyett örvendjenek vele együtt: „Örüljetek az Úrban szüntelenül, újra mondom, örüljetek, mert az Úr közel van” (Fil 4,4). Igen, közel van, hiszen egyszer már eljött, és közel, mivel egyszer még visszatér. Közel van azokhoz, akik Őt szeretettel, s bűnbánó lélekkel keresik, mert ezek számára minden karácsony új kegyelmet hoz: újra felfedezik az Urat, új és mélyebb módon egyesülnek vele.
„Örüljetek az Úrban szüntelenül, újra mondom, örüljetek, mert az Úr közel van” (Fil 4,4). Ezeket a sorokat a börtönben fogva tartott és bilincsekben lévő Pál apostol írta le. Az apostol római fogságának kimenetele bizonytalan. Számol azzal is, hogy esetleg meg kell halnia. Tehát nem mondhatjuk azt, hogy nem ismeri az emberi élet szenvedéseit, hogy azért van tele örömmel, mert nagyon jól megy sora. 

A börtönben, bilincsekben lévő apostol örömének egyetlen oka van: az Úr közel van. Nem térben és időben, hanem a szeretet misztériumában. Itt a fogságban fedezi fel az apostol, hogy az emberi életnek nincs egyetlen olyan helyzete sem, amelyben ne lenne közel hozzá a halálból dicsőségesen föltámadt Názáreti Jézus.
A keresztény ember számára, pontosan ez az Evangélium, az Örömhír lényege: Isten velem van halálom utolsó pillanatáig, sőt magában a halálban és az eljövendő dicsőségben is.
Az Úr nem úgy van velem a szenvedésben, hogy attól megszabadít – ha javamra válik, ezt is megteheti –, hanem magára veszi megtestesülése által, hogy ott legyen, ahol én vagyok. Nem úgy hogy eltörli a halált, hanem velem hal meg, hogy vele új életre támadhassak.
Az apostol örömének oka, hogy az Úr közel van. A szeretett lény közelsége az öröm forrása. Az angyali üdvözlet alkalmával Mária szívét is eltölti az öröm, mert az angyal szavai szerint „az Úr van teveled”. Erről Erzsébetnek így vall Mária: „Örvendezik az én lelkem Üdvözítő Istenemben”. És ezt akkor mondja, amikor az Üdvözítőt hordozza a szíve alatt.
Hozzánk is közel van az Úr, hiszen értünk jött el, mégpedig Karácsony szent éjszakáján testben. Igaz a halálból való föltámadása után negyven nappal fölment a mennybe, testestül-lelkestül, de úgy hogy mégis közöttünk maradt. Itt maradt a fehér ostya színe alatt az oltáron, szava által a Bibliában, de jelen van az emberben, akivel azonosította magát. Így hát az öröm bennünk, emberekben lakik. Ha megtaláljuk az Úr közelségét, mint az apostol, akkor megtaláljuk az örömet is. 

A kereszténység az öröm vallása és nem a szenvedésé. Igaz jelképünk a kereszt, de ez a kereszt minket nem csak Krisztus halálára emlékeztet, hanem föltámadására, és még inkább Isten végtelen szeretetének a bizonyítéka, hiszen annyira szeretett bennünket, hogy Egyszülött Fiát adta értünk.
A krisztusi tanítás lényege a szeretet, az pedig az öröm kiapadhatatlan forrása. A keresztény élet és az öröm között szükségszerűen lényegi összefüggés van. Paul Claudel mondja: "Tanítsd meg őket rá – már, mint a keresztényeket -, hogy nincs más kötelességük a világon, mint az öröm". A nagy hittudós, Kierkegaard szerint pedig: "Aki igazán eleven viszonyban van Istennel és ennek a viszonynak szellemében akar élni, valójában egyetlen kötelessége van: Legyen vidám". Ha a kereszténynek, mint embernek ezer oka van is a szomorúságra, mint kereszténynek mindig van legalább egy az örömre: Vele van az Isten.
Az a hit, mely szerint az Úr távol van tőlünk, fönn a magas egekben – szomorú hit. Márpedig egyetlen Krisztus-követőt sem avattak szentté a szomorúsága miatt, a szentek mind derűsek, vidámak voltak, mert tudták, hogy az Úr velük van.
Nem szabad engednünk a szomorúságnak, mely egy-egy szúrós szóra serken érzékeny lelkünkben, nem szabad engednünk a lehangoltságnak, amely a bűnbe esett ember alaphangulata. Kempis Tamás szerint: „Ha lelkiismereted jó, derült lesz egész életed. Ellenben a rossz – a bűnöktől terhelt – lelkiismeret mindig félénk és mindig nyugtalan”. Mert tudja azt, amit Keresztelő János fogalmazott meg, hogy „A fejsze már ott van a fák gyökerén: ezért miden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágattatik, és tűzre vettetik”(Lk 3,9).
Hogy ennek ne keljen megtörténnie, Keresztelő János bűnbánatra és megtérésre hívja fel a nép és a mi figyelmünket. „A sokaság pedig megkérdezte tőle: Akkor mit tegyünk? Válasza végtelenül egyszerű. Visszavezeti Istenéhez az eltévedt embert, a tettek járható úttá szélesedő ösvényén. Ő az Előfutár valóban utat készít. S nemcsak a Messiás eljövetelére, de igazi önmagunkhoz és embertársainkhoz is. Nála az Isten-szeretettel egyesült testvéri szeretet a megtérés középpontját alkotja.
Tanítása szerint a saját érdekeivel elfoglalt önző embernek irányt kell változtatnia, testvéreinek szükségletei és javai felé kell fordulnia. A Keresztelő nem kíván feltűnő tetteket, csupán a szűkölködők iránti nagylelkűségben és a becsületes kötelességteljesítésben megnyilvánuló konkrét testvéri szeretetet. Ahogyan Martin Buber mondja: „Az igazi, emberi élet nem lehetséges a másik ember nélkül”. Így az isteni-élet, a természetfeletti helyreállítása mélységesen emberi, az emberben kell, hogy kezdetét vegye. Erre tanít mindennél világosabban Keresztelő János a mai evangéliumi szakaszban.
Az ember nem szabad, hogy farkasa legyen a másik embernek, de Krisztushoz vezető útja kell, hogy legyen. Ez a megtérés gyümölcse. S nekünk ezen az úton kell járnunk, ha az öröm útjából ki akarjuk iktatni a félelmet és a rettegést.
Az újszövetségi szentírásnak ezek a dísztelen, egyszerű sorai tisztábbak minden forrás vizénél. Ékesebben ragyognak minden kincsnél. „János így válaszolt nekik: ,Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék.’ ,Semmivel se hajtsatok be többet, mint amennyi meg van szabva.’ ,Senkit ne zsaroljatok, ne is zaklassatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal’ ” (Lk 3,11-14).
Keresztelő János nem tesz mást, mint helyreállítja az Isteni tanítás és a hétköznapok közötti egységet. Ezek az őszinte, igaz vallásosságban szétválaszthatatlanok. S Krisztus megtestesülésében végleg egybeforrtak. Nincs külön hétköznapi és vasárnapi, munkahelyi és templomi élet. A Krisztus-követő nem lehet két éltű, nem élhet a szürke hétköznapok közepette pogányként és vasárnap a templomban hívőként. Neki csak egy életvitele, életformája lehet, de az ízig-vérig keresztény. Ennek szétválasztása pogánysághoz vezet és nyomában ateizmus, szeretetlenség, és közömbösség fakad.
Ha ezt nem ismeri fel a ma hivő embere, az adventet élő ember, akkor a Karácsony legyen bármennyire csillogó és villogó, mégis anélkül fog el telni, hogy szívét átjárná az ünnep melege és boldogító öröme. Mert Jézus azt akarja, hogy születésekor ne csak őt fogadjuk be, hanem minden embert, különösen pedig a szegényeket, a betegeket, a meggyötörteket, akikkel azonosítja magát: „Éhes voltam és ennem adtatok…”(Mt 25,35)

- Jászol és bölcső nem választható külön. Vagyis ha visszatalálunk a felebaráthoz s Krisztushoz, akkor mi is az első olvasmány prófétájával énekelhetjük: „Dalolj, Sion leánya, zengj éneket, Izrael! Örülj és ujjongj egész szívedből… az Úr közöttetek van, ne félj többé semmi rossztól! … Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító! Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével; örül majd neked ujjongó örömmel…”.