Gondolatok az évközi 18. vasárnapra

Uram, te vagy az élet kenyere; aki hozzád megy, többé nem éhezik. (Jn 6, 35)

Ma és a következő három vasárnapon a szentírási részek Jézusnak az „élet kenyeréről” szóló beszédével foglalkoznak. Szent János evangéliumában mindjárt a kenyérszaporítás után következő beszéd két nagy témája: a hit és az Eucharisztia, az Oltáriszentség, az Élet Kenyere.

A mai evangéliumi szakaszt szokás szerint egy ószövetségi olvasmány vezeti be. Jelen esetben a Kivonulás könyvéből vett részlet, mely a választott nép pusztai vándorlása idején felszínre került elégedetlenségéről szól. Mivel nincs se vizük, se élelmük, visszasírják az egyiptomi, a rabszolgaság idei húsos fazekakat. Féktelen zúgolódásuk ellenére az Úr ismét közbelép: „Nézd, én kenyeret hullatok nektek az égből” – mondja Mózesnek. A táborra reggel manna hull, este pedig hús, fürjek, ami elegendő mindenki számára.

Valahogy, ilyenek vagyunk mi emberek, mihelyt nehézségbe ütközünk, azonnal zúgo­lódni kezdünk a Gondviselés ellen, és visszasírjuk, amit otthagytunk. Így tett Isten régi népe és így tesz az új is, felejtve, mily sok jó­téteménnyel halmozta el Isten és megmutatva, milyen szegényes a hite, milyen elégtelen a hitünk.

Kt. Ezért mondja Szent Pál a szentleckében: „Figyelmeztetlek titeket az Úrban, ne éljetek úgy, mint a pogányok, akik hiúságon járatják az eszüket... Ti nem ezt tanultátok Krisztustól” (Ef 4,17. 20; 2.). Annak az esze jár hiúságon, aki zúgolódik a Gondviselés ellen, visszasírja az ideig tartó javakat, az élet nehézségeiben nem bízik Istenben, Istent nem önmagáért, hanem saját érdekeiért keresi.

Hasonló hibák miatt tesz Jézus szemrehányást a tömegnek, amely a kenyérszaporítás után a tó túlsó partjára követte: „Nem azért kerestek, mert csodajeleket láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok. De ne romlandó ételért fáradozzatok, hanem olyanért, ami megmarad az örök életre” (Jn 6, 26—27).

Szent Ágoston, Hippó nagy püspöke ezzel kapcsolatosan mondja: „Mily sokan keresik Jézust ideig tartó előnyökért!... Nehéz Jézust csak Jézusért keresni” (In lo 25, 10). Vagy egy más helyen ezt a megdöbbentő kijelentést teszi, hogy „Sokan tartoznak az egyházhoz, akik nem tartoznak az Istenhez, és sokan tartoznak Istenhez, akik nem tartoznak az egyházhoz.”

Ez nem új keletű dolog, Ágoston csupán azt írja le, mi van akkor, ha mi Istent ki akarjuk sajátítani. A kihívás így szól: cselekedni, ahogy Jézus cselekedett, és örömmel elfogadni a valóságot ebben a mulandó világban. Ám valahányszor ezt tesszük, mindig meg kell fizetnünk az árát. Akkor ugyanis a mi „kis birodalmainkat” szélnek kell eresztenünk. A hatalom birodalmát, a kis hatalmi játékokat, amelyeket játszunk, az életállapotunkkal és a hírnévvel összefüggő birodalmat és a birtokunkban lévő javakat.

Jézus legkeményebb szavai a képmutatóknak, a farizeusoknak szólnak és a második legkeményebbek azoknak, akik elsősorban a vagyonukkal vannak eltelve és elfoglalva. Azt mondja: három dolog van, ami bennünket távol tart attól, hogy felismerjük, és magunkra vegyük Isten uralmát, akaratát: a hatalom, a hírnév és a birtoklás.

Az evangéliumokból tudjuk, hogy amikor ezt rendes, becsületes, vallásos embereknek mondta, nagy volt a felhördülés. Az Úr Jézust, hitetlennek, a törvény ellenségének és végül az ördög cimborájának nevezték, - mert sok mindenük volt, amihez tíz körömmel ragaszkodtak.

Hibás az olyan vallásosság, amely azt imádkozza, hogy „Jöjjön el a Te országod” miközben nem mondja hozzá, hogy „az én országom helyébe”! Mi, keresztények mind a kettőt szeretnénk. Legyen Jézus a mi Urunk, de mi is hadd maradjunk a trónon. 

Krisztust, Isten követét leborulva imádjuk, de az üzenetére már nem vagyunk kíváncsiak, tanításának legnagyobb részét sose vettük komolyan, éppen ezért mindnyá­jan rászorulunk egy reformációra.

Még kicsik va­gyunk, éretlenek, Isten túl nagy a számunkra, és készségünk az evangélium befogadására csak évszázadonként nő egy-egy évnyit, mondja Richard Rohr, az amerikai ferences lelki író. Ez jelképesen azt jelenti, hogy most töltöttük be a huszadik évünket és léptünk a huszonegyedikbe. Most jutottunk el odáig, hogy fiatal felnőttként hagyjuk az evangéli­umot hozzánk szólni. Jézus egyértelműen beszél a szegénységről és arról, hogy nekünk ezen a világon egyszerű életet kell élnünk, Istenben bízva, nem a saját erőnkben és nem is a fegyvereinkben.

Ne feledjük, Isten nem ígért nekünk biztonságot ebben a világban. Ő igazságot és békét ígért a szí­vekben. Viszont az Ő igazságát és békéjét csak úgy tudjuk befogadni, ha szakítunk a hazugságtól va­ló függőséggel. Azok az emberek, akiknek nincs vesztenivalójuk, nincs, amit védeniük kell, sem az önmagukról megfestett képet, sem a jó hírnevüket, sem a teológiájukat, világnézetüket, alapelveiket, sem a becsületüket, akik sokat szen­vedtek, akiket megnyomorítottak, vagy akiket elnyomtak, előnyben vannak velünk szemben. A szé­pek, a jók, az egészségesek, az erősek, az anyagilag bebiztosítottak, az önteltek és igazak nehezebb helyzetben vannak, mert úgy gondolják, hogy nekik nincs szükségük Krisztusra, nincs szükségük megtérésre.

Figyeljétek csak meg, milyen veszélyes hinni az evangéliumban, és miért mondta Jézus, hogy „a vi­lág gyűlölni fog titeket!” (Jn 15,19). Hát gyűlöl min­ket a világ? - kérdezem -, és kérdeznünk kell mindnyájunknak magunktól. Hát nem ugyanazt a játékot játsszuk, mint ők? Nem ugyanarra a való­ságra építjük fel az életünket, mint mindenki más: hatalomra, hírnévre és birtoklásra?

Most, hogy „húszéve­sek lettünk”, Rohr szavaival élve, megértünk arra, hogy az evangélium lényegi mondanivalójára figyeljünk: az emberi kö­zösség, a politika, az erőszakmentesség, az ellen­ség szeretetének kérdéseire, valamint arra, hogy miként lehet ebben a világban szegény és egyszerű életet élni. Jézus mindig egyértelműen beszélt ezekről a dolgokról.

Kt. Ha mi már ezen a világon Isten Országának a valóságát éljük, akkor a régi világ elévült, nincs értelme többé. Akkor nem építhetjük az életünket hazugságra, nem építhetjük elnyomásra, és nem építhetjük faragott képekre. De az igazságra kell építeni: arra az igazságra, hogy akik Jézushoz mennek, azok többé nem éheznek, és akik benne hisznek, soha nem szomjaznak.

Azonban, az Úr Jézus önzetlen keresése hitet feltételez. A zsidókkal folytatott vitában Jézus pontosan ezt hangsúlyozza: „Az tetszik Istennek, ha hisztek abban, akit küldött” (Jn 6, 29).

Az első és legfontosabb tett, amit Isten az embertől megkövetel, hogy higgyen benne, abban, amit Isten érte Jézus Krisztusban tett és tesz. Csak az tud teljes bizalommal Istenhez menni és teljesen megváltó tevékenységére hagyatkozni, aki hiszi, hogy Jézus Isten Fia, akit Isten azért küldött, hogy üdvözítse a világot.

A hallgatóság, akikből hiányzik ez a hit, az égből hulló mannához hasonló csodajeleket követelnek Jézustól. Jézus azon fáradozik, hogy gondolataikat magasabb lelki szintre emelje, azért helyreigazítja őket: „Nem Mózes adott nektek kenyeret az égből, hanem Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az az Isten kenyere, aki alászállt a mennyből és életet ad a világnak” (6, 32—33).

A hallgatók nem értik Jézus szavait, ezért még mindig az anyagi ételre hivatkoznak, s talán abban remélve, hogy folytatódik a kenyérszaporítás csodája, ezt mondják: „Urunk, adj nekünk mindig ebből a kenyérből”.

Ugyanez a gondolkodásmód és válasz jellemezte a szamariai asszonyt Jákob kútjánál is, aki az anyagi vízre gondolva ezt mondta Jézusnak: „Uram, adj nekem ilyen vizet” (Jn 4, 15). Jézus amint korábban az asszonnyal, úgy most a zsidókkal is szavai igazi jelentését akarja megértetni. A zsidókhoz is olyan szavakkal fordul, mint az asszonyhoz: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6, 35).

Félremagyarázásra többé nincs lehetőség: az élet kenyere, az Isten kenyere, aki azért szállt le a mennyből, hogy életét adja a világért: Jézus Krisztus. Aki hozzá megy, pontosabban, aki hozzá jön, és belőle táplálkozik – szavából és az Eucharisztiából – és ezt eleven hittel teszi, többé nem éhezik, és többé nem szomjazik. Természetesen ez az igazság, csak akkor válik életünkben valósággá, ha felhagyunk a kettősséggel, ha Jézust magért Jézusért keressük, minden hátsó gondolat és érdek nélkül.