Szilveszter Barát Blogja: június 2023

vasárnap, június 25, 2023

Mit, mennyit ér az ember, ha keresztény? - Évközi 12. vasárnap

Szentírási rész: Mt 10, 26-33

Szent Máté evangéliumát tanulmányozva könnyű felismerni, hogy megírása idején, az első század 70-es, 80-as éveiben, az evangélium hirdetése egészen más körülmények között történt már, mint Jézus napjaiban. Jézus tanítványai ekkor már régen nem csak Palesztinában, zsidók között hirdették a megváltás örömhírét, hanem messze földre, távoli országokba eljutva, sokféle nép és nemzet körében, más kulturális, társadalmi és politikai viszonyok között.
Egy vonatkozásban azonban mit sem változott a helyzet: erre a korra éppúgy igaz, mint Jézus működésének idejére, hogy az evangéliumot hirdetni olykor veszélyes vállalkozás. Meg nem értéssel, gúnyolódással, zaklatással, üldöztetésekkel kell számolnia annak, aki terjeszti a keresztény hitet, sőt sokszor még az élete is kockán forog. Ez derül ki a Máté-evangélium 10. fejezetéből, ahonnan származik a felolvasott rész is, és ami arról szól, hogy, hogyan tanította, milyen tanácsokkal látta el Jézus a kiválasztott tizenkét tanítványt, mielőtt útra bocsátotta volna őket:
Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé... (10,16); helytartókhoz, királyokhoz hurcolnak benneteket... (18.) Gyűlöletesek lesztek mindenki előtt... (22.) Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet... (26.).
Igen. Olykor veszélyes vállalkozás volt, és az is maradt Jézus követése, Jézus tanításának hirdetése, az általa megalapított Isten országának az építése, de sajnos nem csak a távoli országokban lévő pogányok, vagy nem hívők között, hanem sokszor a közvetlen környezetünkben élő, magukat kereszténynek vallók, vagy a hitet felszínesen gyakorló, olykor templomba járók között is.
Más-más módon, de minden időben, tehát ma is ellenállással, gúnnyal, megvetéssel, üldözéssel kell számolnia annak, aki ezt az ügyet szolgálja, aki megpróbál az evangélium szerint élni, aki megpróbálja az evangéliumi, a keresztény értékeket képviselni és védeni.
Aki ma, ezen értékek mellett kiáll, mint ahogy tette korunk nagy pápája, Szent II. János Pál, vagy utóda Benedek pápa, illetve teszi azt a jelenlegi szentatya, Ferenc pápa és a többi elkötelezett, öntudatos keresztény, azt lemosolyogják, azt maradinak mondják.
Vajon miért nem fogadja a világ kitörő örömmel Isten kinyújtott kezét, a megváltás felajánlott lehetőségét, Krisztus örömhírét? Örök rejtély marad ez számunkra, csak sejtjük az okát, de nem értjük.
Vajon örül-e a jég a nap melegének? Szereti-e a szikla a hasadékban növekvő fa gyökerét? A szikla nem akar termőtalajjá morzsolódni, a jég nem akar éltető, szomjat oltó, üde vízzé válni.
Nos, aki Krisztus-követő akar lenni, annak mindezzel számolnia kell. Aki Jézus nyomába lép, nem diadalútra indul, hanem keresztet kap a vállára: „Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám” – jelenti ki Ő (38). Jézus mindezt világosan megmondja követőinek, nem köntörfalaz, nem csapja be őket. És a jézusi tanítást tolmácsoló evangélista sem, aki szemmel láthatóan egy csokorba gyűjtötte az erre vonatkozó jézusi mondásokat. Mert saját korának is szembesülnie kellett ezzel, és a keresztények minden nemzedékének.
Ha mindez így van, akkor tulajdonképpen meglepő, hogy mégis mindig vannak apostolok, evangélisták, tanítványok, Jézust hirdetők és Jézust követők.
Azért van ez így, mert mindez – a meg nem értés, a gúny, az üldöztetés, a kereszt hordozás – csak az érem egyik oldala, a másik a megtalált élet, a boldog örök élet. Mert Jézus azt is mondja tanítványainak: Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt, és aki elveszíti az életét értem, megtalálja azt.
És mindig vannak és lesznek, akik elhiszik, sőt megtapasztalják ennek a kijelentésnek az igazát.
Mindig vannak és lesznek, akiket megnyugtatnak, sőt bátorítanak Jézus szavai: Ne féljetek tőlük! ... Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket nem tudják megölni… Nektek még a hajszálaitok is meg vannak számlálva a fejeteken… Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van…
Különben is miért kellene félni az emberektől? Döntéseinket meg kérdőjelezhetik, lázíthatnak, háborgást kelthetnek, kinevethetnek, üldözhetnek, kifoszthatnak, bebörtönözhetnek, sőt meg is ölhetnek, még sem ez az igazán rossz, nem ettől kell félni, hanem attól: „aki a lelket is, a testet is a pokolba taszíthatja”.
A hívő ember bizonyos esetekben választásra kényszerül: az emberektől, a szájuktól félve vagy megtagadja hitét, felhagy a vallás gyakorlásával és kárt szenved a lelke, vagy attól félve, hogy örökre elszakad Krisztustól, súlyos károkat vállal, sőt a fizikai halált is, és így biztosítja magának a boldog örök életet.
Az Isten iránti szeretet legnagyobb tette, a vértanúság, ami kötelező minden keresztény számára, amikor ennek elutasítása a hit megtagadását, a vallásos élet gyakorlását jelentené.
Jézus tehát nem vezeti félre követőit, nem hallgatja el a követésével együtt járó megpróbáltatásokat, de olyan ígéretei is vannak, amelyek miatt érdemes vállalkozni erre a nyilvánvalóan küzdelmes és nehéz útra. Ígéri a sérthetetlenséget, saját tanúságtételét az Atya előtt, és az élet, a boldog örök élet megtalálását. Sérthetetlenséget és oltalmat ígér, de nem a testnek, hanem a léleknek…
Érdemes jobban odafigyelni az Úr Jézus példázatára. A verebekről nem azt mondja, hogy egy sem hull a földre közülük, hanem azt, hogy „Atyátok tudta nélkül” – nem történik ez.
A verebek a földre hullnak, mert ők csak testből állnak, mi azonban sokkal többet érünk a verebeknél, mert mi test és lélek vagyunk. Ha tehát Isten törődik a verebekkel, hogyne törődne velünk még sokkal jobban, hogyne mentené ki lelkünket a halál hatalmából?
Manapság a verébnek nincs tarifája, és az embernek is csak a biztosítónál, s ott is csak egy bizonyos korig.

Mit ér az ember, ha keresztény? Jézus épp erre válaszol: sokat. Nagyon sokat, mert, ahogy ő mondja: meg fogja vallani Atyja előtt, mindazokat, akik nem szégyellték őt és tanúskodtak róla az emberek előtt. Ő maga akar kiállni tanítványai, követői mellett az Atya előtt, megvallani őket, tanúsítani hozzá való hűségüket, mellette való kitartásukat.
Ha ugyanis elfelejtettük volna: a keresztény az, aki magatartásával, életvitelével, s ha kell, szavával megvallja, vállalja, Krisztust, a Krisztushoz való tartozását az emberek előtt.
És nem csak a hozzá hasonlóan gondolkodók között, a templomban, hanem az élet minden területén, a politikai életben éppúgy, mint az egyszerű hétköznapokban. A családi életben éppúgy, mint a munkában, az utcán vagy a szórakozó helyen. És itt nincs apelláta, magyarázkodási lehetőség. Jézus kijelentése egyértelmű, „de ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt Atyám előtt”.
Olykor mi is meg nem értve, gondoktól, szenvedésektől gyötrötten jövünk a templomba szentmisére, kiszolgáltatva a test ösztöneinek, gyengeségeinek, a világ és a gonosz emberek, szellemi erők kísértéseinek. Ennek következtében időnként bukdácsolunk és elesünk, de nem akarunk a földön maradni, a bűnben fetrengeni.
Szabadulásért kiáltunk, mint az első olvasmányban Jeremiás próféta, tudva, hogy az Uram irgalmazz után, a Dicsőség következik, majd pedig a Szent vagy, szent, és a szentáldozásban Istennel találkozva abba a mélységbe szállunk alá, ahol Krisztus legyőzte a bűnt és a halált, s fölragyogtatta a halhatatlan életet mindazok számára, akik megvallották őt a földön.
A felszínen, persze tovább folytatódik a küzdelem, a bűn és a kísértés világa újra és újra utánunk nyúl, de eleven tapasztalatunk lesz arról, amit Pál apostol így fogalmazott meg: „ahol eláradt a bűn, ott túláradt a kegyelem” (Róm 5, 20).
Íme, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is - mondta egykor Isten a választott nép fiainak, miután az élet törvényeit kihirdette Mózes által (MTörv 30,15). Ezt mondta Jézus által is Izraelben, így szólt Szent Máté evangéliuma által a nemzetekhez - és ezt mondja ma nekünk is.

Miként Jézus kortársai és Máté olvasói, mi is választhatunk, sőt választanunk kell: megvallhatjuk, vagy megtagadhatjuk Krisztust. De tudnunk kell, hogy nem sántikálhatunk kétfelé, nem csipegethetünk a vallásos életből, amikor ünnepélyességre vágyunk és a vallás, a hit ellenes életből, amikor az érdekeink, kényelmünk ezt kívánja. Csak egy példát említsünk: keresztszülők, bérmaszülők akarunk lenne, ezt igazolással is alá akarjuk támasztani, a szentség kiszolgáltatása utáni buli kedvéért, de a gyerek előtt jó példával elől járni a hit, a vallásos élet gyakorlásában, a szentségek komolyan vételében, az Istennel való kapcsolat kiépítésének fontosságában, azt már nem akarjuk, arra már nincs igényünk. De említhetnénk az élettársi kapcsolat témáját is…
Pedig CSAK az egyik úton, a hitnek, a vallás gyakorlásának az útján járhatunk, ha fontos számunkra a halál utáni élet, ha üdvözülni, Isten boldogító színe látására akarunk jutni. S itt már a pap által kiállított igazolás nem lesz elegendő, itt már csak az fog számítani, hogy életem folyamán komolyan vettem-e Istent és az ő tanítását, amit az egyház által tár elém, s törekedtem-e akár áldozatok árán is megvallani Krisztusba vetett hitemet az emberek előtt, vagy sem.
Az Esztelneki Madonna közben járására adja Isten, hogy az az út, amelyen járunk, az a Krisztus által járt és az Egyház által tanított út legyen, amely az örök életbe, az örök boldogságba vezeti mindazokat, akik készek őt megvallani az emberek előtt. Ámen!

vasárnap, június 18, 2023

„Ha hallgattok szavamra..”. Évközi 11. vasárnap

Ferences kolostor és temető - Esztelnek

Szentírási részek: Kiv 19,2-6a és Mt 9,36-10,8

Sokszor használjuk a Szentírás kapcsán a ’szövetség’ szót: ószövetség vagy újszövetség. A Biblia szóhasználata szerint a szövetség Isten és ember közötti egyezséget, szerződést jelent, amelynek alapján Isten helyre akarja állítani a bűnbeeséskor megromlott kapcsolatot, Isten és ember között, az ember örök üdvössége, örök boldogsága érdekében.

Isten a választott néppel kötött szövetség alapjául ezt a kikötést tette: „Ha hallgattok szavamra... az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket..., papi királyságom és szent népem lesztek.” (Kiv 19,5-6).

Isten a választott népet papi küldetéssel és közvetítő feladattal bízta meg: a hitnek és az üdvösségnek általa kellett volna eljutnia az egész emberiséghez. Az Újszövetségben ez a feladat az Egyházra, Isten újszövetségi népére, vagyis ránk vár. A keresztség minden hívőt arra kötelez, hogy ne csupán személyesen élje a hitet és a megkapott kegyelmet, hanem sugározza is azt szét maga körül, hassa át vele a világot. Ezért mondja Péter apostol: „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok”(1 Pét 2,9).

Az általános papság mellet - amelyről Péter apostol beszél és amelynek tagja minden megkeresztelt ember -, Jézus alapított egy másikat is, a szolgálati papságot, erre bízta a tanítást és a szentségek kiszolgáltatását. Erre választotta ki először a tizenkettőt és adott nekik küldetést. „Összehívta tizenkét tanítványát, s hatalmat adott nekik, hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket, és meggyógyítsanak minden betegséget, minden gyengeséget”(10.1). Jézus saját küldetésében részesíti őket, és hatalmat ad annak teljesítéséhez. Nekik is azt kell hirdetniük, hogy „Közel van a mennyek Országa” (7), szavaikat pedig, mint az Ő esettében is, csodák igazolják majd.

Jézust az emberek iránti részvét vezeti, amikor apostolainak küldetést ad. A részvét, ugyanis, „amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan kimerültek és levertek voltak, mint a juhok, amelyeknek nincsen pásztoruk”(Mt 9,36).

A cselekvő, segítő részvét a szeretet egyik legszebb fajtája. Az egyház sohasem mondott le erről a történelem folyamán. Mindig szívügye volt a szegények, a betegek, a leprások, a testi és szellemi fogyatékosok istápolása, ezért alakultak például a betegápoló szerzetesrendek. - A helyi egyház sem mondhat le erről, mert akkor méltatlan lenne krisztusi küldetéséhez…

Jézust azonban nemcsak a részvét vezette az apostolok küldetésében, hanem elsősorban az üdvözítés, a messiási szándék. Erre mutat a bevezető kép: az aratás, amely mindig a messiási idők, a „végső idők” szimbóluma volt. Az aratás valóban az üdvözítés „végső ideje”, amikor a Gazda szétválasztja a jót a rossztól, és a jó gabonát csűrébe gyűjti. Ne zavarjon meg minket az, hogy Jézus az apostolokat most csak „Izrael házának elveszett juhaihoz” küldi (6). Mert az üdvösség egyetemes kibontakozásában üdvtörténeti sorrend valósul meg. Tehát nem annyira más népek kizárását jelenti ez a megszorítás, hanem inkább Isten hűségét választott népe iránt. Hiszen Izraelt választotta kiváltságos, papi népnek, ezért neki ajánlja fel először az üdvösség zsengéit. De később, feltámadása után minden nemzethez és néphez küldi apostolait.

A mai egyház küldetése is az egész világhoz szól, de ebből az egész világból mi egyes keresztények csak egy részletet tapasztalunk meg, amelyben forgolódunk, élünk és dolgozunk. Éppen ezért a körülöttünk lévő világ üdvösségéért kell elsősorban munkálkodnunk, a közelünkben élő embereket, saját népünket, családunkat kell először szolgálnunk. „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és váltságul adja oda életét sokakért” (Mk 10,45). Jézus azért jelenti ki ezeket a szavakat, hogy figyelmeztesse az apostolokat és általuk minden Krisztus követőt, hogy mindaz, aki benne hisz, aki Őt akarja követni az a szolgálatra kapott meghívást.

De mit jelent konkrétan, hogy szolgálatra kaptunk meghívást? Azt jelenti, hogy bátran kilépünk önmagunkból és a másik ember felé fordulunk, hogy felhagyunk önmagunk önző érdekeivel és arra törekszünk alázattal, hogy mások hasznára legyünk. Háttérbe szorítjuk saját magunkat, ahogy Jézus mondja: aki nem hal meg, az nem fog élni.

Ez a keresztény szeretet-szolgálat, amely a teljes ember, minden ember totális szolgálata. Szent Pál szerint ez azt jelenti, hogy éjjel és nappal az emberiség valós szükségleteire gondolunk és arra, mit kellene tennünk, hogy hasznosabbak legyünk fele barátaink számára. Ez a szolgálat minden ember felé fordul. Ennek a világnak összes férfijainak és asszonyainak szükségletei felé, a kenyértől a húsig, a vigasztalásig, a közbenjárásig, a beszédig.

A kiválasztás kezdeményezése mindig Istentől származik. A kiválasztást se Izrael, se a Tizenkettő esetében nem a személyes érdemek indokolják, hanem egyedül Isten akarata. „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket” (Jn 15,16) - mondja Jézus apostolainak. Az ingyenes választottság a kiválasztottban különleges felelősség tudatot ébreszt. Nem lehet félelem nélkül olvasni a Tizenkettő névsorát, amely Iskarióti Júdás nevével végződik. Ha Isten hűséges választásához, vagyis Izraelt bűnei ellenére mindig választott népének tekinti, és Júdást sem űzte ki az apostoli testületből áruló tervei miatt, világos, ahhoz, hogy minden isteni hívás gyümölcsöző lehessen, a legtökéletesebb hűséggel kell rá válaszolni.

A mai meghívottak - az általános és szolgálati papság tagjai -, még nagyobb felelősséggel rendelkeznek, mint a régi Izrael, mivel papságuk Krisztus, az egyetlen Főpap papságára épül, aki pedig feláldozta magát a világ üdvösségéért. Krisztus, aki Istent kiengeszteli az emberrel, az alapja minden papságnak, ugyanakkor ő adja meg az erő és a hűség kegyelmét.

Most a legszentebb áldozat bemutatásának keretében, kérjük a Boldogságos Szűzanya, az Esztelneki Madonna közbenjárására a szentségi Jézustól azt a kegyelmet, amelynek segítségével isteni hívására és küldésére nap, mint nap hűséggel tudjunk válaszolni. Készséges szolgálatunkkal pedig sugározhassuk az Ő emberszerető jóságát a minket körül vevő világba.