Advent csendes hajnalain különös fényben látjuk önmagunkat.
Még sötét van, de már gyúl a gyertya. Ez a félhomály őszinte: nem takar el,
inkább felfed. Isten igéje ma sem simogat, hanem gyógyít – mert az igazság
mindig a gyógyulás kezdete.
Szofoniás próféta kemény szavakkal kezdi: „Jaj a lázadó
és szennyes városnak!” (Szof 3,1). Olyan népet lát, amely nem hallgat
Isten szavára, nem fogadja el az intést, nem bízik az Úrban. Ezek a
mondatok nemcsak egy régi városról szólnak. Rólunk is. Rólam is. Arról az
emberről, aki megszokta az imát, de nem mindig engedi, hogy az ima
megváltoztassa. Aki hallja az evangéliumot, de néha csak „vallásos zajként”
marad meg benne.
Mégis: a prófétai szigor után ígéret következik.
Isten nem a pusztulásban gyönyörködik, hanem az újrakezdésben. „Megszabadítom
népemet… alázatos és szegény népet hagyok meg” (Szof 3,12). Nem a hangosak,
nem az önigazultak maradnak meg, hanem azok, akik tudják: Istenre szorulnak.
Az alázat nem gyengeség, hanem valóságlátás.
Jézus evangéliumi példabeszéde ezt a valóságot hozza közel.
Két fiú, egy apa, egy szőlős. Az egyik fiú hangosan ellenkezik: „Nem
megyek.” A másik készségesen felel: „Megyek, uram.” De végül nem a
szavak, hanem a tettek döntenek. Jézus kérdése egyszerű, mégis
kényelmetlen: „Közülük melyik teljesítette az apa akaratát?” (Mt 21,31)
Ez a kérdés nemcsak a farizeusoknak szólt. Szól a kétkezi
munkásnak, aki becsülettel dolgozik, de talán ritkán jár templomba. Szól az
értelmiséginek, aki pontosan ismeri a tanítást, de nehezen hajol meg Isten
akarata előtt. Szól a fiatalnak, aki keresi az útját, és néha lázad, néha ígér.
Szól a régi kereszténynek, aki ragaszkodik a szokásokhoz, de talán elfelejtette
az élő kapcsolatot Krisztussal.
Jézus megdöbbentő kijelentése ma is provokál: „A vámosok
és az utcanők megelőznek titeket Isten országában.” Miért? Mert megtértek.
Nem magyarázkodtak, nem takaróztak, hanem hagyták, hogy Isten megváltoztassa
őket. A bűnbánat nem szégyen, hanem kegyelem. Aki felismeri, hogy rossz irányba
ment, az már jó úton jár.
Advent harmadik hete örömről szól – de nem felszínes
vidámságról. Az igazi öröm abból fakad, hogy összhangba kerül a szavunk és
az életünk. Hogy nemcsak „Uram, Uram”-ot mondunk, hanem el is indulunk a
szőlőbe: a családunkba, a munkahelyünkre, az iskolába, oda, ahol ránk bízták a
szeretet munkáját.
Ez az advent arra hív, hogy merjünk őszinték lenni.
Ha eddig nemet mondtunk, még mindig mondhatunk igent – tettekkel. Ha eddig csak
ígértünk, most végre el is indulhatunk. Isten nem a tökéleteseket várja, hanem
azokat, akik hagyják magukat megtéríteni.
Így lesz az advent nem rohanás, hanem felkészülés. Így lesz
a karácsony nem üres hagyomány, hanem élő találkozás Krisztussal. És így válhat
földi életünk – minden küzdelmével együtt – kiegyensúlyozottabbá, emberibbé,
reménytelibbé.
Imádság
Urunk, Istenünk,
Te ismered szívünk szavait és titkos ellenállásait.
Bocsásd meg, amikor csak ajkunkkal mondtunk igent,
de életünkkel nemet mondtunk Neked.
Adj alázatos szívet, amely hallgat szavadra,
bátor lelket, amely meg meri tenni akaratodat,
és örömteli hitet, amely tettekben válik láthatóvá.
Készíts fel bennünket Fiad érkezésére,
hogy karácsonyunk igaz, békés és megtartó legyen.
Ámen.
Útravaló mondat
„Istennek nem a szép ígéreteinkre van szüksége, hanem
arra, hogy ma elinduljunk a szőlőbe.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése