Szent Domonkos az ókasztíliai Caleruegában (Spanyolország)
született 1170 körül. Palenciában teológiát tanult, majd az osmai
székesegyház kanonokja lett. Az albiak eretneksége ellen prédikációval
és élete példájával eredményesen dolgozott. Erre a munkára társakat is
toborzott maga mellé, és megalapította a prédikátorok (domonkosok)
rendjét. Bolognában halt meg 1221. augusztus 6-án.
A domonkos rend történetére vonatkozó különféle iratokból:
 |
Szent Ferenc és Szent Domonkos
rendjük XV. századi öltözetében,
a csíksomlyói oltár főképén.
(Szépművészeti Múzeum.) |
Olyan nagy életszentség jellemezte Domonkost (Szent Ferenc Atyánk kortársa), és Isten iránt akkora
buzgóságot tanúsított, hogy ez bizonyságul szolgált mindenki előtt: ő az
istentisztelet és a kegyelem kiváltságos embere. Lelkierejének
egyensúlyát semmi sem ingatta meg, csak a mások iránti részvét és segítő
könyörület rendítette meg. Mivel pedig az örvendező szív megvidámítja
az ember arcát, ezért a külsején is megnyilvánuló jósága és vidám
tekintete tanúskodott a belső ember tökéletes összeszedettségéről.
Szavában és cselekedetében mindenütt evangéliumi emberként jelent meg. Nappal senki sem volt nála szívesebb és kedvesebb a testvérekhez és társaihoz. Éjszaka viszont senki sem volt olyan kitartó a virrasztásban és imádságban, mint ő. Ritkán beszélgetett, s akkor is vagy Istennel beszélt az imádságban, vagy Istenről beszélt másoknak. Erre buzdította testvéreit is.
Állandóan azt a külön kegyelmet kérte magának Istentől: ajándékozza meg őt olyan igazi szeretettel, hogy hathatósan tudja munkálni és irányítani az emberek üdvösségét. Meg volt ugyanis győződve arról, hogy csakis akkor lesz igazán Krisztus testének tagja, ha minden erejével úgy szenteli magát a lelkek megmentésére, mint ahogy a mindenek Üdvözítője, Jézus Krisztus is egészen feláldozta magát a mi üdvösségünkért. Ennek a munkának a végzésére alapította meg isteni sugallatra a Prédikáló Testvérek Rendjét...
Kétszer vagy háromszor is püspökké választották, de egyszer sem fogadta el. Jobban szeretett a szegénységben együtt élni testvéreivel, mint bármely püspöki székben ülni...
Szavában és cselekedetében mindenütt evangéliumi emberként jelent meg. Nappal senki sem volt nála szívesebb és kedvesebb a testvérekhez és társaihoz. Éjszaka viszont senki sem volt olyan kitartó a virrasztásban és imádságban, mint ő. Ritkán beszélgetett, s akkor is vagy Istennel beszélt az imádságban, vagy Istenről beszélt másoknak. Erre buzdította testvéreit is.
Állandóan azt a külön kegyelmet kérte magának Istentől: ajándékozza meg őt olyan igazi szeretettel, hogy hathatósan tudja munkálni és irányítani az emberek üdvösségét. Meg volt ugyanis győződve arról, hogy csakis akkor lesz igazán Krisztus testének tagja, ha minden erejével úgy szenteli magát a lelkek megmentésére, mint ahogy a mindenek Üdvözítője, Jézus Krisztus is egészen feláldozta magát a mi üdvösségünkért. Ennek a munkának a végzésére alapította meg isteni sugallatra a Prédikáló Testvérek Rendjét...
Kétszer vagy háromszor is püspökké választották, de egyszer sem fogadta el. Jobban szeretett a szegénységben együtt élni testvéreivel, mint bármely püspöki székben ülni...
IX. Gergely pápa e szavakkal
tett róla tanúságot: „Olyan embernek ismertem, mint aki mindenben
követte az apostolok életmódját. Semmi kétségem sincs afelől, hogy a
mennyben részesült is az apostolok dicsőségében.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése