kedd, augusztus 06, 2013

Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és ennek testvérét, Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre...

Szilveszter archívum
Minden embernek naponta fel kellene kapaszkodnia egy ilyen magas hegyre: vagyis elmélkedve, szemlélődve eltávolodni mindentől, mindenkitől és még saját magától is. Lehet e enélkül az eljövendő években, az ezredforduló irtózatos kuszaságában nem keresztényként, de egyáltalán emberként élni?

Hiszen egyedül onnét felülről lehet mindent jól látni. A lenti feladatok, megoldhatatlannak látszó nehézségek, bonyolult helyzetek azzal nyomnak a földre, hogy nem látjuk a helyes arányokat. Mivel „nyakig” benne vagyunk az események, teendők, érzések sodrásában, nem láthatjuk, merre van a kiút: mi mennyit ér, és megéri e félni tőle, kell e egyáltalán törődni vele; mi marad meg abból, ami ma elviselhetetlennek tűnik, egy hét múlva?
 
De én nem akármilyen hegyre megyek fel, hanem a Tábor hegyére, amely Jézus istenségének és eljövendő szenvedésének (tehát emberségének) kinyilatkoztatása. Ide azonban csak vele és szentjeivel mehetek fel.
 
Külön velük. Kitüntetés, ha azokkal élhetek együtt, akik valóban hisznek, és állandó megtérésben élnek. De fontos az is, hogy elmélkedésre egy adott helyen és időpontban jöjjünk össze. Ez egyrészt megóv az önbecsapástól, másrészt olyan erőtérbe emel, amely testvéreim Jézus-követéséből árad ki.
Ott elváltozott előttük. Addig kell imádkozni, elmélkedni, míg egyszer csak ez az elváltozás be nem következik. Nem látomás ez, hanem annak felismerése egész egzisztenciánkkal, hogy kicsoda Jézus az Atya számára és a mi számunkra. A szemlélődés lényege, hogy amit a hitből ismerünk, azt most mint a mindenség világosságát, életünk legteljesebb és örömteli megoldását szemléljük.

Nyilvánvalóan volt olyan Tábor-hegyi élményünk, mely Szent Péteréhez és társaiéhoz hasonló. Akkor elég a visszaemlékezés. Szent Péter is ebből élt; ez a visszaemlékezés ugyanis a jelen legmélyebb valóságára nyitja föl szemünket, mert Krisztus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké.
Így megdicsőülésének szemtanújaként, az égből jövő szózat fültanújaként, olyan emberként, akinek a Hajnalcsillag felkelt a szívében, jöhetünk le a hegyről, s térhetünk vissza napi teendőinkhez, hogy találkozhassunk mindazzal, ami ránk és szeretteinkre vár itt e földön.

Dán 7,9-10.13-14; 2Pét 1,16-19;
A évben: Mt 17,19; B évben: Mt 9,1-9; C évben: Lk 28b-36

fr. Barsi Balázs ofm

Nincsenek megjegyzések:

Nagycsütörtök: a legnagyobb szeretet pillanatai a legnagyobb árulás alkalmaivá is válhatnak

Lábmosás március 28., csütörtök Jn 13,1-15 Galaczi Tibor SP elmélkedése Fájdalmas tapasztalatunk, hogy nagyon sokszor az emberi életben a le...