Oldalak

csütörtök, július 11, 2013

Napi gondolatok: Benedek eszménye a szemlélődő és tevékeny élet összhangja, az Ora et labora

A mai napon egyházunk, Európa fővédőszentjére Szent Benedek apátra emlékezik. Benedek áldottat jelent, és ő valóban áldás volt kortársai, s az utókor számára. Bár a maga évszázadában alig vették észre.

Csak két emberöltővel később adott hírt az ő személyiségéről Nagy szent Gergely pápa egyik írásában. A pápa, ugyan már nem ismerte személyesen, amint rögtön az előszóban megjegyzi. „Nem nyomoztam utána minden cselekedetének, de ami keveset elbeszélek, négy tanítványától hallottam”. A pápa számára tulajdonképpen az volt az egyetlen nagy csoda, amit képtelen volt a világ ésszerű okaiból levezetni, hogy hogyan tudott a legszörnyűbb hanyatlás, züllés korában ez az Istenbe gyökerezett ember föllépni. A pápa Benedeket a nyugati kereszténység egyik legcsodálatosabb alakjának tartja.
Benedek az itáliai Nursia nemesi családjában született 480 körül, és fiatal éveiben Rómába ment jogot tanulni, de úgy érezte, hogy az örök város nem neki való. Félt, hogy elsodorja az általános romlottság örvénye, ha belemerül a tudományokba. Befejezésük előtt megszakította tanulmányait. Az általános süllyedéstől borzadva visszavonult a szabin hegyek magányába, és ott remeteéletet kezdett. Egy barlangban élt, mint az első remeték. Három évet töltött itt teljes magányban.
Mint a régi pusztai remeték, erős kísértéseket állt ki a barlangjában. Az elhagyott világ újra megmozdult bensőjében, érzéki vágyak gyötörték. Már azon volt, hogy föladja a maga választotta magányát és visszatér a világba, de az utolsó pillanatban, amikor már kilépett a barlangból, „sűrű csalán és tövisbokrot” látott maga előtt, „és belevetette magát a hegyes tövisekbe és égő csalánba”. Ez a megrendítő jelenet rámutat arra, hogy mi történt a kulisszák mögött. A nyugati szerzetesatya kiegyensúlyozott alak, de ez nem természeti adottság, nem hullott az ölébe csak úgy magától. Vas önfegyelem és szüntelen harc nélkül önmagával, sose lett volna azzá a rendezett emberré, amely őt példaképpé avatja. Ott a szúrós tüskebokorban vetette meg az alapot, és e nélkül a vérig menő küzdelem nélkül nem lett volna szentté.

Bármennyire elrejtőzött is, az emberek megtudták, hogy milyen rendkívüli életet él. Ezért egy kolostor szerzetesei egy napon azzal a kéréssel járultak hozzá, hogy legyen az elöljárójuk. Ezt először elutasította, és csak ismételt megkeresésükre egyezett bele. De ez mégis rövidesen megszakadt, váratlan katasztrófa következtében. A kolostor lakói a szétzüllött külső körülményeknek megfelelően nem voltak hozzászokva a szabályozott élethez, és nem volt kedvükre Benedek szigorú rendtartása. Rövidesen terhes kényszernek találták, és a leghevesebben ellenálltak a kemény vezetésnek. Végül pedig mérget tettek a borába, hogy így szabaduljanak meg a kényelmetlen apáttól. Azonban amikor kolostori szokás szerint odanyújtották neki a mérgezett poharat, hogy megáldja, az orgyilkos izgalmában elejtette. Benedek azonnal átlátott rajta, fölállt az asztaltól és otthagyta őket. „Menjetek és keressetek magatoknak apátot, saját erkölcseiteknek megfelelőt, mert én mostantól kezdve nem lehetek.''

Nyomasztó tapasztalatai ellenére egy idő múlva újabb kolostoralapítási kísérletbe kezdett. Most fordítva csinálta, néhány fiatalembert vett magához, akik kolostori életet kívántak élni. Megvolt a képessége arra, hogy a fiatalembereket tényleg átformálja, és olyan szerzetessé tegye, akik majd erős gátként ellent tudnak állni bomlasztó hatalmaknak.
529-ben tanítványaival Monte Cassinóba költözött, ahol egy elhagyott pogány templom romjain telepedett meg, hogy annak alapfalain keresztény kolostort építsen. A szerzetesek első dolga a kolostorépítés volt.

Benedek eszménye a szemlélődő és tevékeny élet összhangja, amit jelmondatuk is kifejez: Ora et labora. Fölfedezte a munkát, mint a megszentelődésnek az eszközét. Ezért lett az ő egész szerzetességének az alapfölismerése: ha üdvözülni akarsz, akkor imádkozz és dolgozz! – Amikor imádkozol, akkor az Istennél időzöl. Amikor dolgozol, az Isten világát szenteled meg. Ha kell, alakítod, ha kell, megműveled.

1. „Semmit sem szabad a közösségi ima elé helyezni” – rendelkezik a regula. Kolostoralapítása óta felismerte a liturgikus ünneplés értékét és ezt minden más tevékenységnél fontosabbnak tartotta. „Amint kellő órában felhangzik az isteni szolgálatra hívójel, mindent le kell tenni, és a legnagyobb sietséggel menni kell”.
„A kórusima a rendi élet lelke”. Monte Cassino apátja arra figyelmezteti a szerzetest, hogy „úgy kell ott állni a karima alatt, hogy hangunk a lélek kifejeződése lehessen”. Isten jelenlétébe kell helyezkedni zsoltáréneklés közben, és ez kizárja, hogy megunják, bár naponta ismétlődik.
Benedek azon a véleményen volt, hogy az ima adja a szerzetes létezésének tulajdonképpeni létjogosultságát. Ezért tág teret adott a liturgia mellett a benső imának is, amit nem hangos szóval és nem is sok beszéddel, hanem „a szív tisztaságában és megtört könnyekkel” folytat az ember.

2. Második követelmény az ima mellett a munka. „A lustaság a lélek ellensége” – ezekkel a szavakkal kezdődnek Benedek fejtegetései a munkáról, ami vonatkozik testi-lelki elfoglaltságra is. Testi tevékenység alatt a kolostor számára szükséges kézi munkát értette, templomban, malomban, műhelyben; kertben.
Benedek felismerte a munka önálló értékét, és nem csak az aszkézis eszközének tekintette, ezért jó példával járt elől a fizikai munka végzésében is. A fizikai munka mellett fontos szerepet kapott a szellemi munka, amely mindenekelőtt az olvasásban állt. A biblia napi olvasása meghonosította az írást a kolostorokban. A bencés kolostorok másolóműhelyei mentettek meg számos klasszikus irodalmi alkotást az elkallódástól a népvándorlás káoszában.

Mit jelent a nyugati szerzetesség atyja napjainkban? Saját romjai alatt heverő jelenünk előtt mindenekfölött az isteni törvény élő megtestesítője, amelyik az építést, nem pedig a rombolást tekinti a keresztény ember célkitűzésének. Minden szavával és cselekedetével arra törekedett, hogy itt a földön segítsen fölépíteni Isten városát. Ezzel az építő beállítottságával találta meg az új utat, amely csöndben megmentette a süllyedő nyugatot.
Minden hanyatlás közepette egyetlen gondolata az építés volt. Minél többet foglalkozik vele az ember, annál inkább felismeri benne minden idők ördögi nihilizmusának szent ellenpárját.
Időtlen útmutatás a keresztény ember számára, akinek mindig az a feladata, hogy újra fölépítse azt, amit a rosszakarat lerombolt. Csak saját lelkével akart törődni, hogy ő maga és műve ne süllyedhessen bele az általános züllés folyamatába, és egy kis körben valósítsa meg az új életet. Mégis minden hiú önteltségtől mentesen vált használhatóvá emberfölötti építő feladatokra. Ez azzal magyarázható, hogy „ráépült az apostolok és próféták alapjára, amelynek sarokköve Jézus Krisztus” (Ef. 2,20), és soha nem fáradt bele abba, hogy pillantását azon a városon nyugtassa, amelynek „építőmestere Isten” (Zsid. 11,10).

Igazában minden emberi életnek a kulcskérdése: Hogy megtanul-e az ember különbséget tenni a jó és a rossz között, van-e ereje, erőforrása ahhoz, hogy kizárja az életéből a rosszat s megmunkálja a jó lehetőségeket? Képes-e dolgozni és imádkozni. Aki ezt megtalálta, azaz életet találta meg.
Segítsen nekünk Szent Benedek úgy élni, hogy az életünk egészéből kiiktathassuk a rosszat, s így lelki és fizikai életünk Isten nagyobb dicsőségét, embertársaink javát és lelkünk üdvét szolgálhassa.

Nincsenek megjegyzések: