Oldalak

csütörtök, április 18, 2013

"Vérre menő hitvita": kárhozatos bálványimádás-e a katolikus szentmise? – Magyar Kurír lapszemléje

A Heti Válaszban (18-20.o.) Szőnyi Szilárd Vérre menő hitvita címmel számol be arról, hogy a közelmúltban Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter, református lelkész Hold utcai templomában a református gyülekezet előtt „vérre menő hitvitát vezetett arról, hogy miként a Heidelbergi Káté mondja: kárhozatos bálványimádás-e a katolikus szentmise?”
A két vitázó Barsi Balázs ferences szerzetes és Bogárdi Szabó István voltak.

Barsi Balázs leszögezte: „Nekem a reformátusok úrvacsorájával semmi problémám nincs. Akkor lenne problémám, ha egy katolikus azt mondaná, hogy az Oltáriszentségben nincs jelen Isten. És azért 1500 évig Kelet és Nyugat úgy tudta, hogy jelen van. Sőt akkor botránkoznék meg, ha egy protestáns azt tartaná, hogy az Úr valóságosan ott van a kenyér és a bor színében. Tudniillik egy református lelkész – az apostoli jogfolytonosság hiányában – nincs fölszentelve. Ugyanakkor a református szertartás sincs kegyelem nélkül, hiszen a hitben történik, így az úrvacsorát sem szabad úgy venni, mint közönséges kenyeret és bort. Tehát én tisztelettel állok meg előtte, sőt eszembe jut egy Szabó Magdával készült interjú. Ahogy ő készült az úrvacsorára, az megrendített: Istenem, ha így készülne minden katolikus az áldozásra!”
Bogárdi Szabó István kifejtette: „A katolikus áldozásnak a mi, plebejusabb úrvacsora-gyakorlatunkhoz képest szembeszökő a méltóságteljessége. A szertartásban ott kevesebb az esetlegesség; nincs spontán imádság, nincs olyan, hogy a pap esetleg elfelejt egy-egy mozzanatot. Míg azonban a katolikusoknál a szentség kiosztásán van a hangsúly – sorba kell állnod, megkapod az ostyát, aztán iszkiri a helyedre –, a reformátusoknál a sacramentum kiszolgálása, vagyis méltósággal való átvétele a meghatározó. Egyébként mi is valljuk, hogy a szentség vételekor egyesülés jön létre Krisztussal, csakhogy mi úgy tartjuk, az átalakulás nem a kenyér és a bor jegyében, hanem bennünk megy végbe.”
Barsi Balázs atya hozzátette: „A János-evangélium szerint bár az ajtó zárva volt, feltámadása után Krisztus megjelent a tanítványainak. Márpedig ha ez megtörténhetett, akkor a kenyér és a bor sem lehet akadály előtte. Tessék elhinni, hogy nem bálványt imádunk – nem a kenyeret és a bort! Jézus testét és valóságos vérét. Fontosak ezek a különbségek, hiszen a leegyszerűsítés veszélyes lehet: katolikusok is olyan primitíven tudják bemutatni a reformátusok predesztinációról szóló tanítását, hogy azon csak szörnyülködni lehet.”

A református püspök szerint „fontos a jelenlét kérdése, de hidd el, Balázs atya, nem ez a döntő. Hanem a velünk lét. Hiszen nem azt mondja a jövendölés, hogy jelen lesz az Isten; nem ez a Krisztus neve, hanem az, hogy Immánuel, vagyis Velünk az Isten.”

A ferences szerzetes válasza: „Aquinói Szent Tamás ugyanakkor azon álmélkodik, hogy nemcsak az átváltoztatás és átvétel pillanatában van jelen Krisztus, hanem a misén nem lévő betegeknek félretett kenyérben és borban is; mi tehát megmaradó szentségről beszélünk. Ebben biztos, hogy különbözünk a protestánsoktól. A minket elválasztó kérdéseket pedig nem szabad összemosni, mert kegyesen sem szabad hazudni. Ezért a januári ökumenikus imahétnek sem csak allelujázásból kellene állnia, hanem böjtből, imádságból és sírásból, hogy ezt csináltuk, Urunk, szétszakítottuk a testedet! Ezzel együtt az ökumenének van egy válfaja, amit azonnal meg lehet valósítani: az, hogy a másik emberben a testvért lássam. A Mindszentyt verő legények nem voltak olyan mély kapcsolatban egymással, mint a bíboros ővelük. Mert ők csak elvtársak voltak, Krisztus viszont egyaránt emberré lett értük és az áldozatukért is.”
Barsi Balázs arra is figyelmeztet: „Mondjuk a tridenti zsinat kánonjait ma már az égvilágon senki nem olvassa. Azt persze, hogy anathema sit, kiátkozásnak is lehet fordítani, de lehet úgy is érteni, hogy ha te ezt meg ezt vallod, akkor nem vagy egységben velünk. És azt se feledjük, hogy a mi katekizmusunkban nincs egy rossz szó sem protestáns testvéreinkről. Ami viszont a ’kárhozatos bálványimádást’ illeti, jó lenne, ha kimaradna az új kátéból, hogy az a református gyerek ne azt tanulja már, hogy én bálványimádó vagyok!”

Bogárdi püspök egyet kér: „ne tegyünk úgy gesztusokat, hogy a régiek vérverejtékes harcára csak legyintünk. A tavalyi zsinaton ugyanis volt, aki azt javasolta: írjuk oda, hogy csak elődeink megbecsülése miatt hagyjuk a kátéban ezt a kitételt. Ízlelgessék ezt a mondatot, hogy mennyire szervilis; mennyire arról tanúskodik: szégyelljük elődeinket! Én sem kívánom a katolikus testvérektől, hogy utólag cenzúrázzák meg a tridenti zsinat határozatait. Azt kívánom, hogy mi, ezekkel a sebeinkkel úgy folytassunk dialógust, hogy közben nem semmisítjük meg a másikat. Mert a múltat nem eltörölni kell – az kommunista szokás –, hanem szeretetben meghaladni.”

Forrás: MK/Sajtószemle

Nincsenek megjegyzések: