Oldalak

szombat, április 13, 2013

Napi gondolatok: A rettegés, a félelem rossz tanácsadó… (Jn 6, 16 – 21)

„Ne féljetek!” Ez volt az Egyház első lengyel pápájának, boldog II. János Pálnak első üzenete a világ
A Genezáreti tó - Szilveszter archívum
keresztényeihez. És bizonyára nem ok nélkül szólított meg ezekkel a szavakkal megválasztása után a Szent Péter téren összegyűlteket, hiszen a világ ama részéből jött, ahol állandó rettegésben éltek a keresztények. A rettegés, a félelem pedig rossz tanácsadó: megtöri a gerincet, kétszínűvé, gyávává tesz, deformálja karakterünket, ránevel a tétlenségre: „ne vállalj semmit, maradj csendben és lépj le abban a pillanatban, amikor nehéz ügyben döntést várnak tőled...” 
 
Jézus „tudta, mi lakik az emberben” (Jn 2,25). Tudta, hogy vannak olyan pillanatok életünkben, amikor megtorpanunk. És ilyenkor szükségünk van a bátorításra. Tudta, hogy még Édesanyja is rászorult az angyal megerősíti szavára: „Ne félj Mária”... József, az erős lelkületű, munkás férfi aligha vállalta volna mindazt, amit az Úr kért tőle, ha nem hallja többször is: „Ne félj” (Mt 1,20,-2.22).
 
És hányszor tapasztalta Jézus, hogy saját tanítványai, meghitt barátai is mennyire tudtak félni! Felkiáltva mondja is: „miért féltek ennyire?”, amikor a viharban élet-halálharcukat vívják, és érthető, hogy emiatt nagy félelem fogta el őket (Mk 4,40). Kissé értetlenül néztek Jézusra, aki e közben a bárka végén nyugodtan aludt egy vánkoson: „Mester, nem félsz, hogy elveszünk?” (Mk 4,38). A mai evangéliumi szakasz is arról számol be, hogy a tanítványok „nagyon megijedtek. De Jézus bátorította őket: ’Én vagyok, ne féljetek!’” (Jn 6, 16-21) És észrevette az anyák örökös félelmét családjukért, és igyekezett megnyugtatni őket: „Ne félj, te kisded nyáj... ne aggódjatok megélhetéstek miatt, ne nyugtalankodjatok...” (Lk 12)

A félelem nem szűnik ma sem, sőt annak arányában nő, ahogy modernizálódik az élet. Most már félünk a vonaton, félünk, ha autóba ülünk, félünk, ha repülővel szállunk a magasba, félünk a ráktól. Szorongás az egész élet, vagy mai szóval élve: a stressz vasmarkában szorong az agyunk, szívünk, ideg és érrendszerünk.
És Jézus ezt is tudja, ezért fordul megható szeretettel apostolaihoz az utolsó vacsorán: „Békességet hagyok rátok... ne nyugtalankodjék hát szívetek és ne is szorongjon!” (Jn 14,28).

Ha a félelem legmélyebb rétegébe hatolunk, ráébredünk, hogy miért is óv bennünket ennyire az Úr ettől a sötét veszélytől. János apostol figyelmeztetésére ritkán szoktunk gondolni: „Aki fél, az még nem tökéletes a szeretetben. A szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet nem fér össze a félelemmel, mert a félelem gyötrelemmel jár” (Jn 4,18).

E kijelentés tükrében szinte megborzadunk szeretetünk minőségének szintjétől. Mert ha a Szeretet apostolának igaza van, akkor bizony a bennünk lévő állandó és sokrétű szorongás és félelem miatt ugyancsak gyenge lábakon áll a szeretetünk Gondviselő Atyánk irányában.

És most ne csak a fizikai, testi veszedelmek miatti félelmeinkre gondoljunk, hiszen a lelkiélet elkötelezettjei ismerik a félelem sorvasztó energiáit is. De megnyugtató, hogy erről is tud Jézus, és előre figyelmezteti barátait: „ne azoktól féljetek, akik megölik a testet, hanem attól, aki elég hatalmas ahhoz, hogy miután elvette az életet, a pokolba taszítson...” (Lk 12,4).

Ezekkel a sötét hatalmakkal viaskodnak legnagyobb szentjeink is, amikor rájuk tör a lélek sötét éjszakája. Milyen jó tudni ilyenkor, hogy Mesterünk és lelkünk orvosa, barátja mindenről tud és segít: „Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát. Én azonban imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a hited, hogy te egykor megtérve megerősítsd testvéreidet” (Lk 22,32).

Mindenesetre a félelemről, szorongásról összegyűjtött evangéliumi idézetek alátámasztják mindannyiunk tapasztalatát: az ember olyan törékeny lénye a világnak, aki okkal, sokszor ok nélkül fél a rá leselkedő veszélyektől, és nagyon rászorul a Jézustól eredő bátorításra: Én vagyok, ne féljetek”!

Nincsenek megjegyzések: