Nagyböjti gondolatok: A tékozló fiú és otthon maradt bátyja - Lk.15. 11-32

Nagyböjt 4. vasárnapján a liturgia az Istennel való kiengesztelődés eseményét és reménységét idézi elénk. Ez a kiengesztelődés Jézus Krisztus által történt meg, és ez az üdvösség történet központi eseménye. A kiengesztelődés mély teológiáját ábrázolja – egyszerűen, közérthetően – a mai evangéliumi rész, a tékozló fiúról szóló példabeszédben. E példabeszéd - a világirodalom egyik remekműve - Isten irgalmas szeretetének mindent felülmúló tervét hirdeti meg: Isten minden embert, minden népet és nemzetet üdvözíteni akar.
A tékozló fiúról szóló példabeszéd - Lukács evangélista beszámolója szerint - akkor hangzott el, amikor a farizeusok és írástudók méltatlankodni kezdtek amiatt, hogy Jézus szóba áll a vámosokkal és bűnösökkel. Így természetes, hogy ehhez a két csoporthoz szól a példabeszéd, de az evangélium örökkérvényű volta miatt hozzánk is.

A példabeszéd első rész a vámosokat és a bűnösöket, az Istentől nagyon messzire kerülteket szólítja meg. Ők a kisebb fiúk, az egyház tagjainak a kisebbik része, akik végigjárták azt a keserves utat, mely az örökség kikérésével kezdődik, s melyhez hozzátartozik az atyai háznak elhagyása is.
A kisebbik fiú olyan ember, aki nem engedte, hogy az apa szeresse őt. El akart menni tőle, függetlenül és szabadon akart élni, szabadulni akart az atyai szeretet kötelékeitől. De nem akart lemondani arról, amit mindeddig ez a szeretet ingyen biztosított neki: anyagi jólétéről, amiről úgy gondolta, hogy joga van hozzá. Ezért követelte apjától a jussát, azt a részt az apai vagyonból, amelyik “neki kijár”.
Ez az út a disznók közé vezetett, a zsidó ember számára a legnagyobb mélységbe ahonnan már csak fölfelé lehet emelkedni.
- Még a régi rendszerben, egy szomorú édesapa mesélte, akinek a fia Nyugatra ment, hivatalosan: Apám, ne vedd rossz néven, ha minden valamire való értékemet összecsomagolom, mert nem szándékozom visszajönni, ha befogadnak, és állást kapok. Az apa megdöbbenve meredt rá: Hát ennyire utálsz bennünket: engem és édesanyádat? – Szó sincs róla -, felelte a fiú. Csak világot szeretnék látni. Nem miattatok megyek el, hanem az élet vonz. – Úgy mégy el, mint a tékozló fiú -, jajdult fel az édesapa. – Egyáltalán nem hiszem, hogy a bibliai tékozló fiú „tékozolni” indult volna el, - felelte a fia – hanem szerencsét próbálni, világot látni, az életet megismerni, megmutatni, mit tud, hogy egyszer büszkén és eredményesen térhessen vissza. Nos, ami neki nem sikerült, nekem sikerülni fog. Én nem vagyok tékozló, csak életre való fiú. (Gy. Endrétől)
Igen, a tékozló fiú sem tékozolni indult. Mert ki akar tékozló fiú lenni? Senki, csak életrevaló.
Kt. Körülbelül így hagyja el a legtöbb ember Istent is, az egyházat is, a hitet is. Kezdetben csak néhányszor marad el az ember a vasárnapi szentmiséről a hétköznapi, munkahelyen kívüli munka miatt. Gondolván, ha majd ezen túl lesz, akkor ismét járni fog misére, de aztán újabb sürgős munka akad és… – Persze, nem akar ő elmaradni, még kevésbé leszakadni, de mégis elmarad, elszakad a templomtól, később az Istentől is, de ezt akkor már észre sem veszi.

A kisebbik fiú: „Nem sokkal ezután… összeszedte mindenét, és elment…” Figyeljük csak meg, nem tüstént, nem azon a napon. Még valameddig otthon téblábolt. Csak éppen lélekben volt már úton.
Így történik ez az óta is. A legtöbb „messze induló”, Istentől elszakadó, az atyai házat elhagyó nem azonnal indul, nem azonnal szakad el, egyszer-egyszer még imádkozik, egyszer-egyszer még a szentmisén is találkozhatunk vele – karácsonykor, újévkor, húsvétkor, egy-egy esküvőn… és egyre ritkábban. Ám, nem tékozlók akarnak ők lenni, csak életrevalók, - és életbe illőek, maiak, modernek – és ehhez ugye joguk van. Ahhoz is joguk van, hogy egyszer egészen szabadnak – ahogy mondani szokták – felszabadultnak érezzék magukat. Minden megkötöttségtől, hagyománytól, dogmától, parancsolatoktól és más efféle „dohos” dologtól szabadnak.
De ehhez – valóban messze kell költözniük – messze az atyai háztól, messze Istentől, mert a „távoli ország” az a világ, ahol minden, ami otthon szentnek számit, értékét veszíti. Tehát messze, ahol nem zavarja atyja tekintete. Ahol úgy élhet, ahogy akar. Ahol minden olyan természetes, még a bűn is. Ahol olyan lehet, mint a többi ember. Mert nem jó – másnak lenni, mint a legtöbb ember – ez zavaró, sőt kínos. S ott a távoli vidéken már nem kell semmire, senkire tekintettel lennie, legkevésbé az atyjára. Hiszen nagykorú ő már, és tudja, mit kell tennie. Ő csak tudja… és nem akar egészen elszakadni, de mégis megtörténik.

A fiú tehát elment, ott hagyta az atyai házat. Végre szabadnak érezte magát. Csakhogy téves volt a szabadságra vonatkozó fogalma. Ő tulajdonképpen a függetlenséget kereste, vagyis, hogy ne kelljen senkinek felelni tetteiért. Függetlenség helyett azonban rabságba került: saját szenvedélyeinek a rabszolgája lett és tisztátalan állatok nyomorult őrzője. Nem tudott bánni sem pénzével, sem életével, eljátszotta az apai szeretetet, s barátai is csak addig voltak, míg volt pénze. A fiú otthagyta apját, de nem tudta azt, hogy az apja nem hagyta el őt, még mindi szeretet fiának tartja és vár rá. Magához vonzott embereket, azok viszont otthagyták őt, számukra megszűnt létezni, ahogy pénze elfogyott. Végül egészen magára maradt.
És ekkor, a disznók között teljes elhagyatottságában döbbent rá, hogy ő nemcsak tékozló, hanem elveszett fiú is. Igazán el volt veszve, és ez a teljes elveszettség felismerése térítette észre. Felrázta ez a végső elidegenedés, és hirtelen megértette, hogy a halál felé vezető útra tévedt. Annyira elszakadt mindattól, ami az életet jelenti – család, barátok, közösség, ismerősök, élelem –, hogy felismerte: a halál lenne a következő, természetes lépés. Hirtelen világos lett előtte, milyen utat választott, és az hova vezet, - megértette, hogy maga választotta a halált, és felismerte, hogy ha még egy lépést tesz ebbe az irányba, akkor nem kerülheti el önön pusztulását.

Természetesen ebben a felfedezésben szerepet játszik az Isten is. Igaz, a messzi tartományban nem azért támadt nagy éhség, hogy azaz „életrevaló fiatalember” fölismerje: ő valójában nemcsak tékozló, hanem elveszett fiú, hogy összetörjön. De azt állíthatjuk, hogy Isten a nyomort és éhséget is a javunkra tudja fordítani azáltal, hogy mindezek közepette megtanít bennünket látni.
„Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de még abból sem adtak neki”. Furcsa mondat ez. Hiszen elég lett volna, ha lehajol és kiszedi a vályúból az ételt, amivel a disznókat etették. De neki senki sem adott belőle. Jézus ezzel utal a fiú teljes magányosságára, elhagyatottságára: nincs senkije, senkinek nem jelent semmit, senki nem veszi észre, hogy létezik, egyszerűen már nem veszik emberszámba sem. Neki nem is csak táplálékra van szüksége, hanem egy jó szóra, valakire, aki ezt mondaná neki: „Látom, hogy a halál felé mégy, éhen fogsz halni, de én nem akarom, hogy meghaljál, akarom, hogy élj, tessék, itt van egy adag étel, hogy ne halj éhen”. Az imént idézett mondat a példabeszéd lényege, mert az ember alapvető igényéről beszél, ami pedig az, hogy szeressék őt. 

A modern lélektani regények sem tudják megrázóbban lefesteni a tékozló fiú helyzetét, maga választotta sorstragédiáját, a bűnt. De a megtérés vágyát és eseményét sem lehetne szebben elmondani: „Útra kelek, haza megyek apámhoz és megvallóm: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Arra, hogy fiadnak nevezz, már nem vagyok méltó, csak béreseid közé fogadj be”.
A bűnbánat, a megtérés és kiengesztelődés minden lélektani mozzanatát megtaláljuk a történetben: A bűnös állapot megutálását, a lelkiismeret furdalását, a vágyat a szép élet után, a bánatot, hogy megbántotta azt, aki szereti őt, a bűnbevallást, és a jóvá tevés szándékát.
A példabeszéd drámai fordulatot vesz abban a pillanatban, amikor Jézus kifejti, hogy az idős apa fia elé szaladt, amikor messziről meglátta őt. Az atya sohasem hagyta el a fiút, mindig is hazavárta. Ez a mi Istenünk. Menekülhetünk Tőle, bújhatunk Előle, Ő nem hagy el bennünket. Mindig és mindenkit hazavár.
Miután sikerül megtenni az első hazafelé vezető lépést, akkor a fiú már az Atya karjai között találja magát, aki messziről észreveszi közeledtét, hisz várja őt, s megesik rajta a szíve és anélkül, hogy engedné befejezni bűnbánó vallomását, a legdrágább ruhába öltözteti, lakomát rendez a számára, örömünnepet ül. Ez a nagy megtérők - a vámosok, a Mária Magdolnák - útja, amit néha esetleg kicsiben mi is bejárunk.
A nagyobbik fiú, aki kint volt a mezőn, hazatérőben, amikor megtudta, hogy miért van az a nagy ünneplés odahaza, „megharagudott, és nem akart bemenni. Ezért az atyja kijött és kérlelni kezdte”.

Kt. A példabeszédnek a nagyobbik fiúról szóló része az írástudóknak, és farizeusoknak a magatartására próbál rávilágítani, akik úgy hitték magukról, hogy igazak, mert megtartják a törvényeket és a szabályokat. S itt egyben az egyház nagyobbik részéről is szó van, azokról, akik soha nem hagyták el igazán az atyai házat, még csak annyira sem, hogy barátaikkal egy jó lakoma elfogyasztásának erejéig kirúgjanak a hámból.

Úgy gondolom, hogy a legtöbbször mi is ebbe a csoportba tartozunk. Napról napra eleget teszünk vallásos kötelezettségeinknek, teljesítjük a parancsolatokat, de ha egy bűnös megtérése miatt az Atya örömét tapasztaljuk, szemrehányást teszünk neki… Nem tudjuk megérteni az Ő irgalmát, mely Őt arra készteti, hogy tárt karokkal rohanjon a hazatérő fiú felé. Nem tudjuk megérteni az Ő őrömét, s ezért nem vagyunk hajlandók osztozni az Ő boldogságában s bemenni a lakomára. S közben észre sem vesszük, hogy ezzel a magatartásunkkal magunkat zárjuk ki onnan.
Ilyenkor az Atya elénk siet; anélkül, hogy mi egyetlen bűnbánó lépést is tennénk feléje. Mert ilyen az Atya, Jézus Atyja, a mi Atyánk. Egyiknek elébe siet, a másik után meg kijön és kérleli őt. Az egyik fiának az utolsó lépéseit könnyebbítette meg, a másiknak az első lépéseit akarja megkönnyíteni. Egyikünket a disznók közül, a teljes elveszettségből öleli magához - a másikat talán egy templom első padsoraiból "kérleli" és tessékeli testvéreihez közelebb. Alázatosságában és értünk való aggódásában olyat tesz, amit a tékozló kisebbik fiával sem tett: kijön a lakomáról és kérlel bennünket.

Jézus nem fejezi be a példabeszédnek ezt a részét, nem tudjuk meg, hogy mi történt a továbbiakban a nagyobbik fiúval, hogy bement-e az ünnepi lakomára az apa nógatására, mi több, kérésére, vagy sem.
De pontosan ezáltal válik örökérvényűvé ez a példabeszéd, hiszen az Istentől eltávolodók drámája ma is tart. Ma is vannak tékozló fiúk, akik elmennek és visszajönnek, és vannak idősebb fivérek, akik magukat igaznak tartják, akik inkább megszokásból, mintsem szeretetből maradnak az atyai házban, de sohasem szeretnek igazán, sohasem akarják a másik ember javát, üdvösségét.
Ezért ezt a történetet nekünk kell befejezni: életünkkel nekünk kell választ adni az Atyának, aki nap, mint nap fáradtságot nem kímélve kérlel minket, hogy menjünk be mi is a lakomára, osztozzunk az Ő őrömében. Igen, a példabeszéd örökérvényű kinyilatkoztatása, amit érdemes megfontolnunk és örökre a szívünkbe vésni: Isten, a mi Mennyei Atyánk, ma is mindenkit hazavár…