Oldalak

vasárnap, március 17, 2013

Nagyböjti gondolatok: „Istenem, add, hogy ne ítéljek!” – Jn 8, 1 - 11

Ahol ketten vagy hárman összejövünk sajnos a legtöbbször, egy távollévőről kezdünk el beszélgetni, különösképpen annak a hibáiról és nem a jó tulajdonságairól. Hajlamosak vagyunk rosszat feltételezni társainkról. Hamarosan ítéletet tartunk felettük a látszat szerint.
Amíg mások hibáját nagyítóval szemléljük, addig szívesen megfeledkezünk a saját hibáinkról, bűneinkről vagy épen kimagyarázzuk azokat. Mindig készen állunk az elhamarkodott ítéletekkel. Megbélyegezzük, elítéljük a bűnösöket, és eszünkbe se jut, hogy olykor magunk sem vagyunk náluknál különbek. Sőt, olykor a másokra mutató ujjunkkal magunkról, a saját hiányosságainkról, hibáinkról, sőt bűneinkről akarjuk elterelni a figyelmet.
Ez a magatartás semmiképpen sem egyeztethető össze Jézus tanításával. Jézus nemcsak elítélte az alaptalan vádaskodókat, de még arra is felhívta figyelmünket, hogy szeretnünk kell a bűnösöket és az ellenünk vétőket is. Ő mindig elítélte a bűnt, de jóságos szeretettel közeledett, s lehajolt a bűnösökhöz.
A mai szentmise evangéliumi beszámolója szerint a vezető beosztással rendelkező és alakoskodó farizeusok és írástudók csapdát akartak állítani Jézusnak. Eléje vezettek egy házasságtörésen kapott nőt – a bűntársat, a férfit persze futni hagyták –, egy nőt, akit a mózesi törvények értelmében a házasságtörés bűne miatt agyon kellett kövezni. „Hát te mit mondasz?”- kérdezik tőle.
Ha Jézus azt mondja nekik: kövezzétek meg, akkor bevádolhatták volna a római helytartónál, mert abban az időben a zsidóknak már tilos volt a halálos ítéletet végrehajtani a császár helytartójának beleegyezése nélkül (vö. 18,31), és ugyanakkor saját tanításának mond ellent s hitelét veszti, hiszen az elnyomottak és bűnösök megvédésére jött, mindenütt irgalmat és megbocsátást hirdetett. Ha viszont az asszonyt védelmébe véve azt mondja: kegyelmezzetek meg neki, akkor a mózesi törvény megszegésével vádolhatták volna.
Üdvözítő Urunk ekkor valami egészen újat, a régi törvény által le nem irt dolgot tesz, nem mond semmiféle ítéletet, viszont rendreutasítja a szigorú erkölcscsőszöket. Önvizsgálatra szólította őket, és a vádlottról a vádlókra terelte a figyelmet: „az vesse rá az első követ, aki bűntelen közületek”. A vádaskodókat emlékeztetni akarja rejtett bűneikre. Azokra a szennyes dolgokra, amelyek kitudódásától mindig is féltek. Ellenségei jól ismerték Jézus szívekbe hatoló tekintetét. Most féltek a nyilvánosságra hozataltól. Ezért senki sem ragadott követ, vagy aki már korábban megtette, most észrevétlenül a földre ejtette. Mindenki igyekezett irháját menteni, szépen és gyorsan eloldalogni, „kezdve a véneken”. Ők akarták ráragasztani a bűnössé lett emberre a „bűnös” címkét, ezzel megpecsételni, és a kivégzés prédájává tenni. Nos, el kell ismerniük, hogy ők sem különbek.
A farizeusok és írástudók a legszívesebben megköveznék az asszonyt, mert az igen látványos jelenség lett volna a nép szemében, és ők ismét az igazhitűség bajnokaiként kerültek volna ki. Kétszínűségüket csak fokozza az a tény, hogy tulajdonképpen nem is az asszony esete bántotta őket, hanem Jézust akarták próbára tenni, mi több, csapdát állítottak neki, hogy legyen miért elítélni őt. Végül azonban, amint ez leginkább történni szokott, a saját maguk által felállított csapdába estek. Igazaknak akartak tűnni, helyette azonban nyilvános megszégyenítésben részesültek, és irhájukat mentve eloldalogtak.

Amikor a házasságtörő asszony vádlói egymás után távoztak, „ketten maradtak – mondja Szent Ágoston, Hippo püspöke –, a nyomorúság és az irgalom.” Vagyis, együtt maradt az Irgalmasság, az irgalomra szoruló emberrel. Az Úr Jézus magára maradt a halálra rémült bűnös asszonnyal, aki rövidesen megtapasztalhatta Isten irgalmát és szeretetét a bűnös iránt. Az Úr észrevette az asszony összetört lelke mélyén feltámadó bűnbánatot. Meg sem várta a bűnvallomást, nem csikart ki jó feltételt. Inkább maga fogalmazta meg a feloldozást és a tennivalót is: „Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!”
Mindannyian bűnösök vagyunk: rászorulunk Isten irgalmára. Az emberek fiai közül egyedül Jézus, - az Emberfia és Isten Fia - élt bűn nélkül földünkön. Ezért senkinek sincs joga ahhoz, hogy ítélkezzék a másik ember felett. Csak egy valaki teheti ezt meg, mégpedig az Isten Báránya, az Ártatlan, az Úr. De ő sem él ezzel a joggal, nem gyakorolja bírói hatalmát, mert nem azért jött, bevallása szerint, hogy a bűnösöket elítélje, hanem hogy üdvözítse.
Csak a bűnösök üdvösségéért életét adó Krisztus szabadíthatja meg az asszonyt a bűntől és mondhatja neki: „Én sem ítélek el. Menj, de többé vétkezzél!” Szava magával hozza a keresztáldozatból fakadó kegyelmet, a megbocsátást. A bűnbocsánat szentségében Krisztus minden hívőnek megismétli ezeket a felszabadító szavakat, egyben meg adja azt a kegyelmet, hogy harcolni tudjon a bűn ellen, hogy „ne vétkezzék többet”.
A nagylelkű feloldozásból, felmentésből nem lehet arra következtetni, hogy Jézus nem vette komolyan a bűnt vagy lekicsinyelte volna azt. Jézus mindig nevén nevezte a vétket. De mindig szeretetet és megértést, jóindulatot és segítőkészséget sürgetett a bűnös iránt. Elítélte a bűnt, de nem a bűnöst. 

Bárki álljon is előttünk, emlékezzünk rá, hogy mi is bűnösök vagyunk! Mindnyájan vétkeztünk, s még ha úgy tűnik is, hogy nem követtünk el súlyos hibát, figyelembe kell vennünk, hogy talán nem ismerjük elég jól embertársunk nehéz körülményeit, amelyek miatt ilyen mélyre süllyedt és távol került Istentől.
Vagy talán tudjuk, hogy kiben, mi ment végbe mielőtt vétkezett és ki, mennyire felelős tettéért? Hány embert visznek bűnbe a kényszerítő körülmények? Keresztény feladatunk egyáltalán nem az, hogy ítélkezzünk, vagy pálcát törjünk mások felett, hanem az, hogy önvizsgálatot tartsunk. Vajon mi hogy viselkedtünk volna hasonló helyzetben?
A Példabeszédek könyvében olvassuk: „Aki (másnak) vermet ás, maga esik bele” (Péld 26, 27). Ennél világosabb Jézus tanítása: „Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek” (Mt 7, 1). Szent Pál írja a rómaiaknak: „Nincs hát számodra mentség, bárki vagy is, te ember, aki ítélkezel. Mert amikor mást elítélsz, magadat marasztalod el, hiszen ugyanazt műveled te is, ítélkező” (Róm 2, 1).
Jézus tanítása szerint óvakodnunk kell attól, hogy köveket dobáljunk másokra. Ha Jézus, az egyetlen ember, aki mentes a bűntől, nem vetett követ a házasságtörő asszonyra, akkor ezt mi sem tehetjük meg senkivel. Nincs jogunk ítélkezni mások fölött, mert mi magunk sem vagyunk feddhetetlenek, és mindannyian rászorulunk Isten irgalmára. Ezért a költővel, Reményik Sándorral imádkozzuk: „Istenem, add, hogy ne ítéljek – // Mit tudom én, honnan ered, // Micsoda mélységből a vétek, // Az enyém és a másoké, // Az egyesé, a népeké. // Istenem, add, hogy ne ítéljek.” (Ne ítélj)
Legyünk tehát irgalommal mindenki iránt, fékezzük meg indulatainkat, amelyek arra késztetnének, hogy könyörtelenül ítélkezzünk mások felett! Tudnunk kell megbocsátani és felejteni. Ne maradjon szívünkben ítélkezés, szemrehányás csírájában sem, mert abból harag és gyűlölet fakadhat, készen arra, hogy eltávolítson testvéreinktől, sőt, magától az Istentől is.
Ne feledjük, ha szeretet és irgalom lakik a szívünkben a bírálat és az ítélkezés helyett minden felebarátunk iránt, ezzel segítjük majd, hogy új életet kezdjen, és bátorítjuk az újrakezdésre is. 

Ne féljünk őszinte bűnbánatot tartani! Az evangéliumi asszony tele volt félelemmel. Félt vádlóitól, a megkövezéstől, az emberi tekintetektől és minden bizonnyal a bűn nélkül való Jézustól is. De az Úr feloldotta félelmét. Az Ő ajkáról hallotta: „én sem ítéllek el téged…” A mai megtérésre vágyó ember is hallja Jézus helyettesének ajkáról a felszabadító üzenetet: „most már minden rendben van. Isten megbocsátotta bűneidet. Menj békével!”
Ne féljünk, ha elestünk, ne essünk kétségbe, ha egyszerre csak a disznók vályújánál találjuk magunkat, mint a tékozló fiú. Hanem tartsunk őszinte bűnbánatot és az őszinte gyónás révén térjünk vissza a mennyei Atyához, az atyai házba. Ő visszafogad, és ajkáról hallani fogjuk az örömteli szavakat: „Ha olyanok volnának is bűneitek, mint a skarlát, fehérek lesznek, mint a hó; és ha olyan vörösek is, mint a bíbor, olyanok lesznek, mint a gyapjú”. (Iz 1,18) Ámen.

Nincsenek megjegyzések: