Oldalak

vasárnap, október 21, 2012

Vasárnapi gondolatok: Az Egyház küldetése, hogy reménnyel „fertőzzön meg” minden népet.



Részlet a Missziós vasárnap beszédből
Tőkés György SJ - Sri Lankán
... Az Úr Jézus végső akarata, parancsa mennybemenetele előtt ez volt: „Menjetek, hirdessétek az evangéliumot minden népnek és nemzetnek, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28, 20). Az első keresztények mindnyájan küldötteknek tekintették magukat. Nekünk is Pál apostol szerint „Krisztus követségében kell járnunk” (2 Kor 5,20) – mégpedig a világban, az Egyházban és a családban is.

Először is küldetésünk van a világban. A kereszténység többek között azzal tűnt fel az ókori világban, hogy minden szempontból az egyetemesség (a katolicitás) igényével lépett föl. Missziós vallás volt, mely a nemzeti sajátosságok szem előtt tartásával mégis az egész emberiség felé hangsúlyozta krisztusi küldetését.
… A kereszténység nemcsak nemzetek és fajok fölöttiségével keltett föltűnést küldetésének teljesítése közben, hanem azzal is, hogy egyetemes, vagyis minden emberre érvényes erkölcsi magatartást követelt meg híveitől. Nemcsak ún. „vasárnapi” vallás volt, ami megtűrte a hétköznapi pogányságot, hanem világszemléletével átitatta a mindennapi élet szövetét, mégpedig mindenkire érvényes formában.
… Maradandó hatást a kereszténység ma, a hit évében is, csak akkor fejthet ki, ha magáévá teszi és éli a mai evangéliumi szakaszban elhangzott Jézusi kijelentést, miszerint: „az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”.
Ennek tudatában írja a Szentatya, Benedek pápa, 2009-ben a misszios vasárnappal kapcsolatos körlevelében: „Krisztus tanítványai a világ minden részén ebben a távlatban tevékenykednek, fáradoznak, hordozzák a szenvedés terheit és ajándékozzák oda életüket. Ismét határozottan megerősítem, amit tiszteletre méltó elődeim többször mondtak: az Egyház nem azért végzi tevékenységét, hogy kiterjessze hatalmát vagy megerősítse uralmát, hanem azért, hogy mindenkinek elvigye Krisztust, a világ üdvösségét. Nem akarunk mást, mint az emberiség szolgálatába helyezni magunkat, legfőképpen azok szolgálatába, akik a legjobban szenvednek, és kitaszítottak, mert hisszük, hogy „az evangéliumot hirdetni korunkban kétségkívül nemcsak a keresztény világ számára fontos, de az egész emberiség javát is szolgálja” (Evangelii nuntiandi, 1), amely [az emberiség] „csodálatos eredményeket ért el – a technika, az informatika és a különböző tudományok világában –, de úgy tűnik, közben elvesztette a végső valóságok és saját élete értelmét” (Redemptoris missio, 2). Ezért hangsúlyozza a Szentatya: Az Egyház küldetése, hogy reménnyel „fertőzzön meg” minden népet.
Így, küldetésünk az egész emberiség nagy családjához szól. E nagycsaládnak pedig napjainkban elsősorban az élet és halál, valamint a házasság értékének a témája áll az érdeklődése középpontjában. Tehát hangsúlyoznunk kell a fogékonyságot az élet értéke, a férfi és nő szentségi házasságának fontossága iránt.
Az emberi szabadság isteni ajándék, ami mindenkinek kijár, de ez nem jogosít fel a bűnhöz való szabadságra, ez nem teszi az embert az élet és a halál urává, ez nem ad zöld utat bűnös vágyaink féktelen kiélésére, szenvedélyeink korlátlan megvalósítására, a házastársi hűség megszegése, a félig árván maradt gyerekek szenvedése, a családi béke és egység felrúgása árán.
Egy másik fontos dolog: Isten országának törvényei szerint az igazságosság és szeretet társadalmát kell építenünk itt a földön. – Mindenkinek joga van az önmegvalósításhoz, saját képességeinek kibontakoztatásához, de nem úgy, hogy önző módon eltapossa, és kizsákmányolja a másik embert, a kicsit, az egyszerűt, a kiszolgáltatottat. Hányszor hallani munkaadók, akik a „jó keresztény” ember hírében tetszelegnek, s akik mese autókkal közlekednek, s már a világ minden üdülőjének kényeztetését átélték, hogy az igazságos, az emberséges bért, a vasárnapnak a szabaddá tételét kérő munkásnak azt a választ adják, hogy ha itt nem tetszik, akkor le is út, fel is út. Márpedig mindannyian tudjuk, hogy ma milyen „könnyű” újabb munkahelyet találni.
Krisztusi küldetésünknek csak akkor tudunk megfelelni, ha a keresztény életben nagykorúakká, öntudatosakká válunk. Nagykorú ember csak az lehet, aki nem kényszer, hanem belső meggyőződés alapján éli erkölcsi, vallási, hitbeli életét. Küldetésünk során, különösen most a hit évében, rá kell mutatnunk arra, hogy mivel megváltattunk, de megváltásunk végső kiteljesedése még csak reménybeli, ezért állandóan fölül kell vizsgálnunk hitéletünket, és meg kell újulnunk a hitben.
Végül pedig neveléssel, szóval, jó példával ki kell alakítanunk önmagunkban és a reánk bízottakban a készséget a tartós krisztusi szolgálat és áldozatvállalásra, mivel e nélkül az előbbi kérdésekre – az abortuszra, a kegyes halálra, a házasságból származó problémákra, az igazságos bérezések, a vasárnap szabaddá tételére, – lehetetlen találni maradandó és helyes megoldást.

Másodszor küldetésünk van az egyházban. A katolikus egyház nagy ereje abban is rejlik, hogy küldetésének eredetét nem valamiféle „demokratikus”, úgymond „népi” megbízatás alapján teljesíti, nem is az egyéni, emberi karizmák vonzerejére vezeti vissza, hanem Péter sziklájára, az apostoli jogfolytonosságra épít, ami közvetlenül visszavezethető az isteni megbízatás, azaz Jézus missziós parancsára. A keresztények küldetésének a mai világban tehát isteni küldetésre visszavezethető jogi alapja van, aminek igazát az egyházra kiárasztott Szentlélek hitelesíti.
Az egyháznak, mint intézménynek is, de mint megkeresztelt személyekből álló közösségnek is, az apostoli küldetés jegyében hirdetnie kell az evangéliumot, és annak értékrendjével kell szembesítenie korunk problémáit, rámutatva a természetfölötti, örök életre vezető megoldások lehetőségére, még akkor is, ha ez sokaknak nem tetszik. Nem véletlenül hangsúlyozza Pál apostol tanítványának, Timóteusnak: „Hirdesd az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan”.

Harmadszor küldetésünk van a családban. A család kis-egyház. Születésünkkor először a családdal találkozunk és halálos ágyunkon, jobb esetben utolsóként kezünket a család felé nyújtjuk. Nem nézhetjük közömbösen a másik lelki életének alakulását. Bizonyos, hogy minden ember személyiségének belső szentélye a lelkiismeret, ami az Isten szava bennünk. Csakhogy ez képességileg van így. Ténylegesen, hogy jól működjön a lelkiismeret, szükség van annak fejlesztésére és nevelésére. Erre pedig elsősorban az édesanya és később az édesapa hivatott. Az édesanyáknak meg van, azaz Isten-adta tehetségük, hogy kisgyermekkorban a jó felé tereljék a gyermek érzületvilágát. Amikor a gyermek kezd már felcseperedni, az édesapa súlyos kötelessége, hogy a gyermeket szembesítse a krisztusi értékrenddel. Képviselje a családban az egyház tanítását, az örök isteni igazságokat.
Ezért az édesapának és az édesanyának buzgó, vallását gyakorló jó kereszténynek kell lennie, akik nemcsak szóval, hanem vonzó életpéldájukkal éreztetik, hogy Krisztus követségében járnak a rábízottak között, és megéri komolyan venni Krisztus tanítását.
Ne feledjük, gyermekeink vallási nevelése akkor lesz hatékony, ha érzik, hogy szüleik nem családi szokásokra, nem is pusztán a saját szülői tekintélyükre hivatkozva állnak elő követelményekkel, hanem a „Gondviselő Atyára”, Istenre támaszkodnak. Persze a szülők keresztény küldetése nem fejeződhet be a családban. A gyermeket be kell vezetniük a nagyobb egyházi közösségbe is, nehogy azt gondolják, hogy a keresztény ügy pusztán a „mi családunk” magánügye, hanem közügy.
A gyermekeknek is van küldetésük a családban. Ébren kell tartaniuk szüleik egymás iránti felbonthatatlan szeretetét. A gyermek Isten követe, aki a házassági szeretet és felbonthatatlanság hírnöke a szülők felé…

Nincsenek megjegyzések: