Napi gondolatok: "Szenvedni vagy meghalni!"

Október 15. A Jézusról nevezett (Avilai) Szent Teréz szűz és egyháztanító emléknap

A spanyolországi Avilában született 1515-ben. A karmeliták rendjébe lépett, a tökéletesség útján nagy lépésekkel haladt előre, misztikus kinyilatkoztatásokat kapott. Rendjének megreformálásakor sok megpróbáltatást kellett szenvednie, de töretlen lélekkel minden nehézségen úrrá lett. Tudásban gazdag és saját misztikus tapasztalataival igazolt könyveket írt. Alba de Torres városában halt meg 1582. október 4/15-én. (október 4-ről 5-re virradó éjszaka halt meg, épp akkor, amikor bevezették a Gergely-féle naptárreformot, minek következtében a következő évben az évforduló már október 15-re esett.)
Holtteste épségben maradt, Albában őrzik, a tiszteletére emelt gyönyörű bazilikában.
1614-ben boldoggá avatták, 1622-ben pedig XV. Gergely pápa szentté avatta. Jelmondata volt: "Szenvedni vagy meghalni!"

VI. Pál pápa 1970. szeptember 27-én egyháztanítói címmel tisztelte meg. Olyan megtiszteltetés ez, amely a szent nők között rajta kívül az utóbbi időkig csak Sziénai Szent Katalinnak és Lisieux-i Szent Teréznek jutott osztályrészül. Legutóbb, október 7-én pedig XVI. Benedek Bingeni Szent Hildegárdot avatta egyházdoktorrá.

+++

A mai ember számára, Avilai Nagy Szent Teréz szűz és egyháztanítónak leglényegesebb üzenete, hogy az ember nem csak testből áll, hanem van lelke is, egyáltalán van belső világa, és hogy ebbe a belső világba az elmélkedő imával léphetünk be. Teréznek egész lelkiéletét egybefoglaló rendszere a belső imára épül föl: "A belső ima - szerinte - nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk vele négyszemközt, tudván azt, hogy szeret bennünket".

Hol volt az a Paradicsomkert, ahol Adám az alkonyi szellőben Istennel, mint barátjával sétált? Adám lelkében, belső világában. Ádám, Istenhordozó volt. Ennek teremtette őt Isten, hogy Őt hordozza ebben a világban.

Ezért ha ma az ember nem hordozza Istent, Isten nem lesz jelen a mi világunkban. A mai világ ezért olyan istentelen, mert Ő az emberen keresztül akar jelen lenni.

Pontosan ennek az isteni jelenlétnek köszönhetően az emberben világosság volt. Valami belső szelíd fényesség. Úgy járt e világban, mint az, aki tudja, hogy nagyon szeretik. Az egész mindenség ragyogott. Nem hiszem, hogy az anyagi világ változott meg a bűnnel. Mi változtunk meg! Kialudt a fény. Gondoljuk csak el, hogyan jár a világban az, aki egy hatalmas, hűséges és örök barátságban él. Belülről, bensőjéből vetődik mindenre a világosság. Az ember így hordozta magában Isten jelenlétét. Bárhova ment ebben a világban nem érezte magát egyedül. Nem rettegett, mikor jött az éjszaka és leszálltak az árnyak. Nem félt, mert a teremtőt hordozta lelkében. Amikor a bűn által megszakította az Istennel való barátságot, akkor esett ki ebből a Paradicsomkertből.

A Paradicsomkert nem földrajzi terület, nem egy kert, hanem az ember belső világa ahol az Isten van jelen. A bűn által a világ idegen, ellenséges lett és az ember magától is elidegenedett. De az Isten Fia azért jött, hogy az embert visszavezesse saját bensejébe, hogy ott rátaláljon Istenre. Az Úr Jézus egyetlen mondatban összefoglalható tanítást hozott: "Az Isten Országa bennetek van " S azon az utolsó estén, amikor még együtt volt tanítványaival egy üzenetet hagyott ránk: "Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk" - Értjük, hogy mit jelentenek ezek a szavak? "Hozzá megyünk!" Nem az égben van az Isten. Bennünk van az ég! "Hozzá megyünk és benne fogunk lakni, mert Atyám is szeretni fogja." Ez a keresztény hit. Ezt az őskereszténység megtanulta, ezért írja Szent Pál: "Krisztus bennünk a megdicsőülés reménye."

A középkor elmélyítette, de a reneszánsz az emberen kívül kezdte keresni a Paradicsomkertet. Ennek a korszaknak - a humanizmusnak, és a reneszánsznak vannak technikai vívmányai, óriási felfedezései. De van egy súlyos tévedése, éspedig az, hogy olyan otthont, boldog fészket akart építeni az ember számára a földön, amelyből szándékosan kihagyta az Istent. És ekkor kezdett az ember elidegenedni saját belső világtól, vagy, ahogy Szent Teréz mondja - a belső várkastélytól. Képzeljünk csak el egy kastélyt, amit nem laknak. Mikor visszavették a testvérek a dési kolostornak a múzeum által bitorolt nagyobb részét még a falakban is benne volt az ateizmus hidege. Szinte nem is a hidegtől fázott az ember, hanem ettől a ridegségtől. Olyan volt az a kolostor, mint amikor kiköltözik az emberből a lélek. Ilyen lett a bűnbeesett ember benseje, belső várkastélya. Kifelé fordult, úgy, hogy a belső fényt már nem vitte magával. Teréz ennek a korszaknak a kezdetén él. Látja, érzi vesztét.

A reneszánsz óta a keresztény élet kifelé fordult. Ez nem azt jelenti, hogy többet, vagy kevesebbet dolgozunk. Ez a létezés irányát jelenti. A fogyasztói társadalom embere, a test központú ember, önmaga benső világától száműzve egy rettenetes, félelemmel teli világban él ahonnan kizárta az Istent is. Éz még nem lenne tragikus, de saját bensejét is elfeledte. Az egyik pszichológus szerint (Jung) maga az ember, de a kereszténység is túlságosan kifelé fordult: ha az emberiség és a kereszténység is egészséges akar maradni, meg kell keresnie azt a belső világot, amit elhagyott. Hála Istennek ez a befelé fordulás már elkezdődött: sokan vannak, főleg nyugaton, de már nálunk is, akik kolostorainkban, templomainkban keresik a csendet, a lelki békét. Akik lelkivezetőket szeretnének, olyan személyeket, akik tapasztalatból beszélnek, akik nem leckét mondanak fel, hanem birtokában vannak ennek a benső békének, akik mindennap belülről jönnek kifelé…

Avilai Szent Teréz életrajzának olvasása meggyőzi az embert arról, hogy Ő nem lett volna szentté, ha nem ismerte volna fel ezt a belső világot, s ha nem tanult volna meg oda belépni. 1998 nyarán, a szegedi kolostorban megkeresett egy fiatalember, hogy segítsek dönteni egy igen súlyos kérdésben, amitől az ő és a családjának a jövője is függött. Legnagyobb fájdalmamra, nem tudtam segíteni, bármenyire is szerettem volna. Pedig mindent megpróbáltam. Aki nem tudja. hogy van belső világa, menthetetlen. Nincs mentség! Elsodródik és vége. Semmiféle vigaszt, semmiféle tanácsot nem lehet neki adni, mert ha nincs belső világa, akkor nincs Istene sem, akiben legalább ilyenkor megkapaszkodhatna, aki erőt s lelkibékét adhatna. Láttam szegénynek a szemét, mint egy megriadt vadét. De sajnos a szülei, tanítói nem tanították meg arra, hogy van belső világa, egy örök világ, ahol Isten jár. Csak annak lehet tanácsot adni és azt lehet megvigasztalni ma is, aki tapasztalatból tudja, hogy van belső világa, és ebben ott lakik a barátja, a testvére, az Istene…

Teréz a lelkiélet ABC-és könyvét olvasva fedezi fel, hogy az embernek van belső világa és ebbe be lehet lépni. Ekkor "ráléptem a belső élet útjára” írja.

Teréz egyéni úton kezd járni, mert a többi apáca nem szokott elmélkedni. Kolostoruk kifelé forduló világ volt: társalogtak, olvasgattak, szóbeli imákat mondtak. Teréz szemében a szóbeli ima és az elmélkedés egy és ugyanaz. Azt mondja, ha valaki nem gondolja végig, amit mond, pl.: hogy "mi Atyánk", akkor hiába mondja a szájával, nem imádkozik, ha pedig végiggondolja, amit mond, akkor már elmélkedik. Amikor ennek a belső kastélynak a felfedezése már megtörtént, amikor Teréz már belépett ebbe a belső univerzumba (ami az emberi lélek), akkor kezdődhetett környezetének a megújítása. Természetesen fölkavarodott körülötte minden. Iszonyatos sok rosszindulat vette körül, az inkvizíció fenyegette. Ekkor találkozik Alkantarai Szent Péterrel, e csonttá, bőrré aszott ferencessel. A tudósok nem segítettek neki, mert a belső élet valamiképpen idegen volt a teológusoktól. Péter atya jóváhagyja útját, megnyugtatja, sőt azt mondja, hogy ez a keresztény normális állapota, ez a belső állandó Isten-jelenlét.

Mit jelent elmélkedni? Mit jelent belépni lelkem világába? Isten jelenlétében lenni, aki bennem él. Ekkor feltámad Teréz ellen a pokol. Ekkor írja: „Semmi se zavarjon, semmi se rémítsen. Minden elmúlik. Isten nem változik. A türelem mindent elér. Annak, aki Istené, semmi sem hiányzik, Isten egymaga elég.”

Testvéreim, felmerül bennem a kérdés, mi lesz a hívő fiatalokkal, ha nem mutatjuk meg nekik ezt a belső világot, hogy ott legyen igazi otthonuk. Ha nem tanítjuk meg arra az intim beszélgetésre, mely az Atyaistennel, és az élő Fiúistennel és a Szentlélekkel lehetséges.

Teréz is felpanaszolja, hogy erre nem tanították meg: "Már újoncévem folyamán olvastam jó könyveket, arra azonban egyik sem tanított meg, hogyan kell bensőleg imádkozni és hogyan kell az embernek magát bensőleg összeszedni." Maga a Szentlélek tanítja meg az egyházdoktornőt, hogy megnyugodva, szépen felejtsen el mindent, ami zavarólag hat az Istennel való kapcsolatában és úgy lépjen be a belső várkastélyba. Amikor ez már életformájává válik, akkor szavainak, akármilyen egyszerűek is, életízük lesz és életet adnak.

Amíg Adám ivadékai távol élnek belső világuktól, és ezáltal Istentől is, addig csak marják, ölik egymást, káromkodnak és szenvednek. Addig menthetetlen a helyzet. Nincs az a hagyomány, nincs az a politikai, gazdasági megoldás, ami segíthetne rajtunk. Nincs az a vallási recept, nincs az a kilenced, nincs az az imamód. Amíg száműzve élünk a belső világunktól menthetetlenek vagyunk.

Teréz anyánk, imádkozz értünk, hogy e számkivetés földjéről beléphessünk mi is abba a paradicsomi kertbe, amely oly közel van hozzánk. Nem kell messze utazni. Taníts meg minket arra, hogy belépve belső világunkba, megtaláljuk ott az isteni Mestert, ki szelíden van jelen s kitől nem választ el 2000 év távlata. A Föltámadott Krisztus bennünk él és nem kell bonyolult eszmefuttatásokba kezdeni, hanem csak leülni lábához, és hallgatni őt, amint te tetted. Ámen.