Oldalak

vasárnap, október 14, 2012

Gondolatok: Évközi 28. vasárnapra



Szentatyánk, XVI. Benedek pápa csütörtökön meghirdette a Hit évét, amely 2012. október 11-től 2013. november 24-ig, Krisztus Király ünnepéig tart. 50 évvel ezelőtt, 1962. október 11-én nyitotta meg ugyanis, az immár Boldog XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot. Ez a nap akkor Szűz Mária Istenanyaságának ünnepe volt. Ehhez a dátumhoz kapcsolódik egy másik fontos esemény is, amelyre a Szentatya hivatkozik. Boldog II. János Pál pápa 20 évvel ezelőtt adta ki a „Katolikus Egyház Katekizmusát”, mint a II. Vatikáni Zsinat egyik gyümölcsét, „hogy a hit szépségét és erejét minden hívőnek bemutassa” (Porta fidei, 4).

Mit szeretne elérni a Szentatya a Hit évével? „A hit kapuja” kezdetű apostoli levelében írja, hogy „Újra fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta fidei, 2). Ugyanis – ahogy írja – „nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a világosságot” (Porta fidei, 3).
A Szentatya kiemelte: ha ma az Egyház új hit évét és új evangelizációt indít, akkor ezt nem azért teszi, hogy megemlékezzen egy évfordulóról, hanem azért, mert ma még nagyobb szükség van rá, mint ötven évvel ezelőtt, ugyanis az utóbbi évtizedekben előrehaladt a spirituális „elsivatagosodás”, az Isten nélküli életvitel. Isten nemcsak a társadalmi életvitelből szorult ki, hanem sajnos sok esetben a családok és az egyes keresztény emberek életéből is.
„Hogy mit jelentene egy Isten nélküli világ, azt már – 50 évvel ezelőtt – a zsinat idején is lehetett tudni a történelem tragikus fejezeteiből, de ma sajnos minden nap látjuk magunk körül. Elterjedt az üresség. Azonban éppen ennek a sivatagnak, ennek az űrnek a megtapasztalásából kiindulva fedezhetjük fel ismét a hit örömét, életbevágó fontosságát a mai emberek számára. A pusztaságban felfedezzük azokat az értékeket, amelyek alapvetően fontosak az élet számára. Napjainkban számtalan jele van az Isten, az élet végső értelme iránti szomjúságnak… A sivatagban főleg olyan hívő emberekre van szükség, akik saját életükkel jelölik meg az Ígéret Földje felé vezető utat és így életben tartják a reményt. A megélt hit megnyitja szívünket Isten kegyelmének, aki megszabadít bennünket a borúlátástól, (az anyagvilághoz való rendetlen kötödéstől). Ma, sokkal inkább, mint valaha, evangelizálni annyit jelent, mint tanúságot tenni Istenben megújult életünkkel jelölve meg az útirányt” – mondotta a Szentatya a hitévének megnyitása alkalmával.
A Szentatya arra biztat bennünket, hogy az evangéliumból forrásozó, Istenben megújult és tanúságtevő életünkkel jelöljük meg az útirányt, mely az örök üdvösségre, az örök boldogságra vezet. Ne feledjük életünk csak akkor lesz igazi tanúságtétel, ha komolyan vesszük és meg is éljük Krisztus Urunk tanítását, ha óvakodunk a kétszínűségtől, a két éltűségtől, a vasárnapi látszat kereszténységtől és a hétköznapi Isten nélküliségtől.
„Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”
A mai evangéliumi szakaszban Jézushoz jön egy buzgó fiatalember, aki minden parancsot megtartott kora ifjúsága óta. Örök életet, örök boldogságot szeretne. Jézus megkedveli, szeretné, ha csatlakozna hozzá, ezért felszólítja, hogy adja el mindenét és kövesse őt, de a fiatalember a kérés hallatán „elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt”. Ekkor Jézus tanítványaihoz fordul és elmagyarázza nekik, hogy a nagy vagyon birtoklása majdnem leküzdhetetlen akadályt jelenthet, ha Isten országát akarják megszerezni. Ezen a tanítványok nagyon csodálkoztak, és azt hiszem, hogy a mai ember szintúgy meglepődik Jézus itt elhangzó felhívásán.
Annál is inkább, mert az Ószövetségben a földi gazdagságot úgy tekintették, mint Isten áldó kezének ajándékát, míg a szegénységet büntetésként fogták fel. Az Újszövetség ezzel szemben, Isten országának fényében, egészen ellentétesen vélekedik a gazdagságról. A vagyonra éhező ember mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy elszakadjon Istentől, hogy életének középpontjába az anyagi javakat, egyéni ambíciókat állítson Isten helyébe.
Pál apostol mondja az efezusi híveknek: „semmiféle paráznának, tisztátalannak, kapzsinak, vagyis bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában” (Ef 5,5)! A kapzsinak tehát azért nincs helye Isten országában, mert bálványimádó, azaz nem Istenben bízik, hanem a vagyonában! És így mindenki gazdag, aki az Istenbe vetendő bizalmát bármilyen anyagdarabba helyezi!
Egy házat, egy autót lehet birtokolni, mint közömbös, szolgáló eszközt, és lehet benne, vele és érte élni! Tőlem függ, hogy lélektelen tárgy lesz-e a kezemben, vagy véremet szívó bálvány felettem! Akinek azonban egy tárgy igénybe veszi egész életét, vagy akár csak egy döntő pillanatban, de akkor minden bizalmával és energiájával feléje fordul, és rajta csüng, az bizony ennek a tárgynak értékétől, erejétől, vagy jelentéktelenségétől függetlenül, szívéből származóan, bálványimádó, akinek ezért nincs része Isten országában.
Ezzel a felismeréssel természetesen egyetlen „gazdagot” sem lehet becsempészni a mennyekbe, de arra biztosan jó, hogy felébressze azokat is, akik földi kincsek híján csak egy primitív agyagbálványt imádnak szívük rejtekében, vagy hordanak rongyaik alatt, és amely rongyokat - magukat ámítva - vitathatatlan belépőjegynek hiszik az Isten Országába!
A gazdag ifjú történetének van egy utóirata is. Az ifjú távozása után Jézus így szól: „Fiaim! Bizony nagyon nehéz az Isten országába jutni azoknak, akik a vagyonban bíznak!” Figyeljünk fel arra, hogy ez az ifjú minden parancsolatot megtartott. Ebből következik, hogy nem elég a parancsolatok megtartása. Neki és a hozzá hasonló gondolkodásúaknak címzi Jézus a következőt: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni Isten országába.”
Kt. Ebből következik, hogy nem elég megtartanunk Isten parancsait. Krisztus megszállottságra, azaz az evangéliumi radikalizmusra kötelez minket. Ehhez a radikalizmushoz kell folytonosan megtérnünk. Avilai nagy Szent Teréz ezt az evangéliumi részt kommentálva azt mondta, hogy a gazdag ifjúból hiányzott a megszállottság magja. Az ő helyzetében valóban megszállottnak kellett volna lennie, hogy el tudja fogadni, ha az emberek azt mondják majd róla, elment a józan esze, mint ahogy később, a gazdag posztókereskedő fiáról, Assisi Ferencről is mondták, - elhagyni mindent, kiszolgáltatni magunkat Istennek, minden ügyünkben egészen ráhagyatkozni a Gondviselő Istenre, nem is olyan egyszerű. De nem megvalósíthatatlan, példa erre Szent Ferenc, aki a püspök jelenlétében még a magán lévő ruhát is visszaadja atyjának, mert ettől a pillanattól egészen a mennyei Atyára akar hagyatkozni, aki felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt.
Az evangéliumi ifjú, aki Istenre nyitottnak látszott, a világi dolgok rabságában élt, rabja volt a vagyonának és társadalmi pozíciójának. Szent Lukács mondja, hogy előkelő, főember volt, tehát valami fontos pozíciót töltött be. (Lk 18,18). Ha mindez Isten és ember közé áll, akkor oly nagy akadályt jelenthet, hogy az ilyen embernek nagyon nehéz lesz üdvözülnie. Az evilágiakhoz való kötődés, ahhoz, amit Isten alkotott, ami csupán az ő ajándéka, de nem Ő maga, megakadályozhatja, sőt lehetetlenné is teheti üdvözülésünket, ha e kötődések rabságában élünk. Jézus ezért mondja, hogy csak az jut be a mennyek országába, aki kész Istenért mindent elhagyni, mindent feláldozni, miként tette Ábrahám is.
Bizonyár visszaemlékezünk az ószövetségi történetre, melyben hitünk atyja Ábrahám csodálatos ajándékot kapott; késő öregségére, Ábrahámnak és Sárának gyermeke született. Számukra ez volt a legnagyobb boldogság, az emberi értékek közül a legnagyobbat kapták – egy fiút, egy utódot. A szülők általában kisajátítják a gyerekeiket, talán Ábrahámot is megkísértette ez a gondolat. Mégis, amikor Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy fia életét kéri, Ábrahám beleegyezett. Sőt, azt is elfogadta, hogy a kapott ajándékot a számára legdrámaiabb módon adja vissza.
Érdemes eljátszani a gondolattal, vajon mi történt volna, ha Ábrahám nem akarta volna visszaadni a fiát? Ha fellázadt volna és megmaradt volna saját meggyőződésében, hogy Isten utasítása túl kegyetlen? Mi történt volna akkor? Minden bizonnyal Izsáknak meg kellett volna halnia. Nem fontos, hogy milyen körülmények között, hogy betegség következtében-e, vagy valamilyen harcban, hadjáratban, vagy vadállat tépte volna szét. Ábrahámnak mindenféleképpen el kellett volna veszítenie a fiát, aki Isten és Ábrahám közé állt volna. Izsák akadállyá vált volna, hogy Ábrahám a hitben teljesen átadhassa magát Istennek. Fia visszaadásának a visszautasítása azt jelentette volna, hogy kisajátította őt magának. Az ajándék kisajátítása pedig egyet jelent annak megsemmisítésével, olyan, mintha ütést mérnék önmagamra és magára az ajándékra is. Ábrahám, átadva a fiát, nemcsak, hogy visszakapta őt, de a kegyelmet megsokszorozva nyerte vissza.
Kt. Mindannyian meghívást kaptunk a megszállottságra, az evangéliumi radikalizmusra. A megszállottság magja nélkül nem követhetjük az Urat a végsőkig. Hiszen előbb, vagy utóbb kénytelenek leszünk mindent elhagyni, mindentől elszakadni. A legnehezebb akkor lesz ez számunkra, ha mindent életünk végére hagyunk. Úgy akkor kell ezt majd megtennünk, de szörnyű kínok közt, s az Úr szeretne megkímélni ezektől a kínoktól. Szeretné a saját érdekünkben, ha már most elhagynánk minden „gazdagságot”, azaz szeretné, ha felszámolnánk minden fajta kötödést, ragaszkodást, ami bűnös élethez, földi javakhoz, szellemi értékekhez, egyéni ambíciókhoz, s nem magához a teremtő Istenhez kötnek.
Megdöbbenhetnénk, hogy az Úr ilyen sokat követel tőlünk, de ez a követelés Istennek a mi szabadságunkra és javunkra irányuló vágyából fakad. Az evangéliumi megszállottság lényege abban áll, hogy mi mindent átadunk Istennek, ami a miénk, és Ő cserébe odaad nekünk mindent, ami az Övé. Mi odaadjuk a mi szegényes, emberi mindenünket, Ő pedig nekünk adja az Ő csodálatos mindenét, az Ő isteni mindenét.
Ennek megvalósítását eltanulhatjuk a Boldogságos Szűz Máriától, aki a mi mintaképünk. Ő valóban mindenét átadta az Úrnak, amikor az angyali üdvözlet alkalmával ki merte mondani: Íme, az Úr szolgálóleánya vagyok, történjék velem a te igéid szerint, és a végsőkig követte az Úr akaratát.
Kt. Valószínű, hogy a Szentatya ezért ajánlotta a most elkezdődött hit évét Mária oltalmába mondván: „Szűz Mária ragyogjon mindig csillagként az új evangelizáció útján. Segítsen bennünket, hogy megvalósíthassuk a gyakorlatban Pál apostol buzdítását: 'Éljen bennetek elevenen Krisztus igéje. Tanítsátok és intsétek egymást nagy bölcsességgel… Bármit szóltok és tesztek, mindent az Úr Jézus nevében tegyetek s adjatok hálát általa Istennek, az Atyának”(Kol 3,16-17). Ámen.

Nincsenek megjegyzések: