Napi gondolatok: Kinek tartanak engem az emberek? (Lk 9, 19)

A vigília 1970 karácsonyára evvel a kérdéssel fordult a szellemi élet néhány jeles képviselőjéhez: írókhoz, művészekhez, teológusokhoz, gondolkodókhoz. Azóta egy emberöltő telt el, világunk sok tekintetben megváltozott. Jézus kérdése azonban ma is időszerű, s ugyanúgy szól, mindnyájunkhoz, személyesen: "Te kinek tartasz engem?"

Ki nekem Jézus? - VASADI PÉTER (költő) - válaszol

Vasadi Péter

Nemrég találkoztam egy idős domonkos atyával. Ült a sarokba állított karszékén, bő, steppelt, fekete papi köntös volt rajta, s egy hitben igen újonc barátom ugyanazt a kérdést tette föl neki, amit nekem a Vigília:  -  Az atyának kicsoda Jézus Krisztus?... Halkan kérdezett a fiatal író, lélekkel, izgalommal, kíváncsian. Az öreg domonkos ránézett, majd le a kis, kopott szőnyegre a lába elé, s elmosolyodott. Alig hallhatóan, gyöngéden kifutott az orrából a levegő, eltelt egy perc így, csöndben, néztük ketten a ráncos arcon a maradandó mosolyt, az atya lassan az ablak felé fordította a fejét, kinézett két rezgő levelű nyárfára; alkonyodott. Visszafordult, még mindig mosolygott, s ezt mondta a barátomnak:  -  Érted, kisfiam?... A barátom halkabban, ahogy kérdezett, ezt válaszolta:  -  Azt hiszem, értem... A konyhában kávé rotyogott, valaki üvegpoharakat koccintott össze, az atya, mintegy magának, hozzátette: 

 -  Jézus az életem. 

Ha neki, ennek az Afrikát, Dél-Amerikát megjárt, nyolcvannyolc éves szerzetesnek az élete lehetett Jézus, akkor ő élet. Mert az ember testi-lelki összeroppanás nélkül nem álltathatja magát majd egy évszázadig. Nem csaphat be tíz- és tízezer embert valótlansággal. Nem oldozhat föl annyi bűnt, amennyi megtöltené a Fekete-tenger medrét. Nem oszthatja ki a Testet kétszázezerszer Testként, ha az nem Test. Nem súghatja ugyanannyiszor tévesen: Krisztus Teste! És ha ennek az egy embernek igaza van, és ha ehhez az igazsághoz a hite vezette el őt, akkor a hit csoda. Mert ez a hit sokszorozta meg csekély emberi erejét, s tömegeket éltetett vele. Krisztus a csodás kenyérszaporítást vitte végbe az ő személyes életében, s miközben aratómunkásává tette, a búzája is lett.

"Nekem"; kell ez a szó ebben a kérdésben? Fontos az, hogy nekem? Nem az-e a fontos, ki vagyok én neki? S általa ki vagyok én magamnak? És másnak? A másiknak? Mivé tesz ő engem? Mikor arra sem válaszolhatok kielégítően, ki vagyok én, hogy tudnék arra, ki ő, hacsak nem azzal, amit ő mondott magáról? S amivel meghatározott engem is  -  magamnak? Az ő nyelve  -  miután mindent elmondott  -  a csönd lett; kinek van közülünk csönd-erejű szava az Élethez? Az Életről? Simone Weil azt írja: Uram, ne te szeress engem, hanem add, hogy én szeresselek téged. Engem nagyon nehéz szeretni, ha egyáltalán lehetséges. Téged azért nem nehéz, mert te vagy a szeretet. Tehát ha te azt kívánnád, kárhozzam el, boldogan megtenném. Mit lehet ehhez hozzátenni?

Ezt, Szent Ferenc szavával: Imádunk téged, legszentebb Urunk Jézus Krisztus, itt és a világ minden templomában, és áldunk téged, mert szent kereszteddel megváltottad a világot.

Az "itt" azt jelenti, a földkerekségen, bárhol. Csak "itt"-ek vannak, és templomok. Más hely nincs. Tehát te vagy az egyetlen Hely is, mivel Élet vagy. 

Az egyetemes emberi elsötétülés korszakában honnan a világosság azok arcán, akik őt szolgálják? Az el nem homályosuló éleslátás bennük? Honnan a mindent kikezdő és összezavaró indulatok idejében a szelídségük, amely hajlandó újra és újra megbocsátani? Mitől ily erős a gyönge? A tülekedésben miért tartózkodó? Az általános lármában miért gregoriánt énekel? Mitől boldogok övéi, ha titoknak nevezik, amit tudnak? Miért homályos az egyetlen világosság? És miért lesz semmivé minden tolakodó ragyogás?

Új Ember írása: Vasadi Péter nyolcvan éves